Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 3. szám - Száraz Miklós György: Duna
SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY Duna MÍTOSZOK DUNÁJA - A DUNA MÍTOSZA A VÍZEN FÖL ÉS ALÁ Duna-mítosz - Mítoszok Dunája Léteznek olyan folyók, melyek szeretik az embert, elfogadják, hogy kici- comázza őket, hídjaival, tornyaival köréjük, rájuk telepedjen. Szelíd folyók az ilyenek, kedélyesek, mint az Arno, a Rhone vagy a Loire. Partjaikon szőlődombok magasodnak, gyümölcsös- és virágos kertek tarkádnak. De léteznek olyan folyók is, melyek nem szeretik a történelmet, ügyet sem vetnek az emberre, hiszen saját történetük van, és az maga a történelem. Ilyen folyó a Duna is. A történelem előtti korszakok, az ősidők nagy folyója. Elet a Mississippin című munkájában Sámuel Clemens Langhorne, alias Két Öl Kapitány, vagyis Mark Twain így ír Eszak-Amerika nagy folyamáról: „Ez nem afféle közönséges folyó, hanem ellenkezőleg: minden tekintetben nevezetes.” Hogy miért? A válasz összetett. Az amerikai író számokat sorol, Európányi vízgyűjtő területről, folyammérföldekről, sokmillió köbméteres víztömegről, mellékfolyók százairól regél. Mindez nem elég. A Mississippi szerelmese, az egykori kormányos-segéd tudja, hogy a mítoszhoz több kell. Ősi múlt, előkelő származás. Indirekt módszerrel él, midőn bizonyítani igyekszik olvasójának, milyen dicső múlttal bír a nagy folyó. Azt sorolja, mi minden nem történt még meg Európában, amikor 1542-ben az első fehér ember, Hernán de Soto megpillantotta a Mississippit, a dél felé hömpölygő vizet. Loyola Ignác és a Jezsuita rend még ismeretlen volt, Benvenuto Cellini mester és V. Károly császár csillaga még nem hanyatlott alá, Luther haláláig és Servet megégetéséig évek teltek még el. A lista két teljes könyvoldalt tesz ki, de az igyekezet hiábavaló, mert a felsorolás bennünk, európai olvasókban inkább együttérzést kelt, mintsem tiszteletet ébreszt. Hiszen a Dunának még a mellékfolyói is olyan legendákkal büszkélkedhetnek, mint mondjuk a világhódító hun Attila hármas érckoporsója, melyet az elterelt folyó, történetesen a Tisza medrében süllyesztettek (volna) el. Sírba nyilazott rabszolgák százai, a gazdájukat utolsó útjára kísérő paripák nyihogása: ha nem is igaz, olyan legenda ez, mely méltóságot kölcsönöz, rangot és múltat ad a folyónak. Kár, hogy Mark Twain nem az indiánok meséire támaszkodik, legendákra a nagy ősvízről, a benne élő titokzatos lényekről. Ez alkalmasabb volna mitológia teremtésére. Ö is temet, de milyen halottat mutat fel? Egy kisszerű, brutális, aranyra éhes gyilkost, az indiánok mészárosát. „De Soto - írja az író - csupán megpillantotta a folyót, azután meghalt, és a folyóba temették el papjai és~~ katonái.” 82
