Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - Száraz Miklós György: Duna

erdőbe tesz. Csak a XX. század második felében sikerült a Brigach és a Brege patakok találkozásából megszülető nagy folyam főerének a legtávolabbi és legbővebb forrását azonosítani. így hát a Donaueschingeni hercegi kastély kútmedencéje, melyet tán még ma is sokan a Duna forrásának tartanak, le kellett mondjon a megtisztelő címről. Am azt a dicsőséget senki el nem veheti a településtől, hogy a legeslegelső azoknak a falvaknak és városoknak hosszú sorában, melyek nevében benne foglaltatik a szó: Duna.

A Dunát a népek nagy országútjának is mondják. Közhely, de mint minden közhely, igaz. Hiszen a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig kanyargó hatalmas vízi út az őskortól hordozta délről és nyugatról is a különböző korok és műveltségek vállalkozó kedvrí kereskedőit, új hazát kereső telepeseit. Nem csoda hát, ha egykor szakállas, Neptun-szigonyos, erős férfi-istenként tisztelték, mondák és regék, népdalok hőse lett. A kelta-római Danubius sokak szerint a Vaskapuig tartott, onnan délebbre a görög Istros elnevezés dívott. Az Isteren hajózott nyugatnak a sárkány őrizte aranygyapjat kutató argonauták élén Iasón, és a Danubiuson csordogáltak kelet felé - a világverő Attila udvarába - a Nibelung monda hősei. Raetia, Noricum, Pannónia, Illyricum és Moesia: a római birodalom határtartományai. A Kr. u. Ill-V. században Róma északi határa teljes hosszában, cégestelen végig a Duna. A nagy folyó sokszor volt világokat elválasztó határvonal - partjáig terjedtek Nagy Károly frank államának keleti peremvidékei, s míg a folyó jege be nem állt, csak eddig csörtethettek keletről Batu kán mongol seregei mégis többször volt összekötő kapocs, mint elválasztó vonal.

És ha erre gondolunk, a Duna kék szalagjára, mely szépen összetartja, átköti, amit kell - mit is kell? hegyeket és völgyeket, országokat, népeket, kultúrákat -, akkor először talán a hajók jutnak eszünkbe. Otromba tutajok, kecses görög-római gályák, ormótlan bödönhajók. Vagy Henrik császár csapatokat és utánpótlást szállító nagy bárkái, melyeket 1052-ben fúrt meg, süllyesztett el Pozsonynál Zotmund, akit talán valamiféle korai magyar királyi különleges alakulat katonájának tekinthetünk. Eszünkbe judratnak a magyar Anjouk, Károly Róbert és Nagy Lajos hajói, Zsigmond magyar király és német-római császár pompás evezősei, Mátyás király híres „luxus-gályája”, a velencei mintára készült Bucentaurus. És persze az Esztergom alatt elsüllyedt kincses gályák, melyeken a Mohácsnál elesett Lajos özvegye, Mária királyné mentette volna 1526-ban a budai kincstár drágaságait. Mennyi lélekvesztő! Vitorlások, gőzösök, állatok vagy emberek vontatta vízi alkotmányok. Török és magyar vitézekkel tömött sajkák, uszályok és ladikok. Vagy, mondjuk, az ul- mi dereglyék.

Mi minden csörgött aláfelé az „ulmi skatulyáknak” mondott hasas, dunai bárkákon!?

Baden Württenberg sváb vidékén van egy kis falu, Dietelhofen, manapság talán kétszáz lakója sincs. Négy kilométerre fekszik a keskeny, ugribugri Dunától. A falu fölé robusztus hegy magasodik: a Bussen, felső sváb föld szent hegye, melyet Schwabenbergenek is mondanak. 757 méter magas csúcsán valaha római határvédő erősség emelkedett, maradványain később Habsburg Rudolf építtetett várat, melynek ablakaiból a Boden-tóra és a svájci Alpok

86