Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - Száraz Miklós György: Duna

Raetia, Noricum, Pannónia, Moesia, Dacia. Mi, a nagy folyó mentén éló' utódok másként gondolunk a hajdani dunai provinciákra. Aquincum neve nem fagyos, szürke tájat, hanem mediterrán napsütést, langyos fuvallatot, bőven csorgó forrásvizeket és virágzó mandulát idéz. Fehéren szikrázó házfalakat, szőlőt és fügét, kék eget. Hamis kép, mégis ez elevenedik meg bennem, ha Alsó-Pannónia provincia székhelyének, a „Kis Rómának” nevét kiejtem. Nem mediterrán táj a mai Óbuda tája, mégis nehezen képzeljük el, hogy a Mithras- templom piros cserépfödelét hó borítsa. Mintha majd csak később, a római város falainak romlásával együtt kezdene romlani az idő is. Pedig volt hó akkor is, voltak zimankós telek. A Herkules-villa szüreti jelenetekkel ékes mozaikjai alatt - ahogy az aquincumi domboldal többi elegáns villájában is - ott húzódtak a padlófűtés meleg levegőt szállító járatai.

Sokunk fejében él a leegyszerűsített kép, hogy Róma az akkor ismert világ minden hódításra érdemes területét meg is hódította. Nyugaton - Hispániában, Galliában és Britanniában - az Atlanti óceánig tolta ki határait. Délen, Afrika peremén túl a sivatag, keleten a Pontus Euxinus, a mai Feketetenger, a Kaukázus hatalmas bástyái és Arábia kősivatagai álltak ellen a további előnyomulásnak. Északon a Rajna és a Duna volt a természetes határ. A dunai limes: a kitűnően megerődített, jól védhető birodalmi határ. Gyerekkoromban mindig széles, egybefüggő vonalként jelent meg a képzeletemben. Éppen úgy, mint a térképeken. Egyetlen vastag, piros csík. (Jobban illenék a folyóhoz a kék, de mit tegyünk, az én fejemben piros volt.) És a piros vonalon belül, vagyis a határon innen minden szépen kidolgozott, színes és részletes, a vonalon túl pedig semmi, csak az üresség: a térkép sivatag-monoton sárgája. A folyón innen helységnevek és utak sűrű hálózata, azon túl üres papír. A határon belül a napfény és a műveltség otthonos melege, azon kívül csak a hajnal kontúrok nélküli, szürke derengése. Soha nem csodálkoztam, hogy mint éjszakai lepkéket a lámpa fénye, úgy vonzotta a barbár törzseket a centrum, a pompa, a kényelem és a műveltség melege. Hogy folytonosan ostromolták a határokat.

Az ókori Róma egyik magyar kutatója írja, hogy a birodalomnak a hódítások idején nem volt szüksége seregekkel megszállt, erődített határokra, mert a terjeszkedés védte a belső területeket is. Legtöbbünk fejében mégis úgy él, hogy a birodalom határa a kitűnően megerősített limes. Castrumokkal, 400x500 méteres alapterületű légiós táborokkal - mint Lauriacum, Brigetio és Aquincum vagy az al-dunai Axiopolis -, castellumokkal, kisebb zászlóaljtáborokkal, mint Arrabona és Intercisa, és persze a burgusok, az őrtornyok sűrű láncolatával. A kép egyszerre igaz és hamis. Létezett a határ, léteztek a katonákkal tömött táborok, az őrtornyok, mégse úgy képzeljük el a Rajnát és a Dunát, mint valami áthatolhatatlan, ókori „vasfüggönyt”. A két folyó ugyanis elsősorban vízi út volt, csak másodsorban határ. A korabeli közlekedés ugyanis szárazföldön nem, csakis tengeren és folyón volt képes számottevő áruforgalmat lebonyolítani. ,

Hatalmas Hister, mondja Plinius. Tengermély Danubius, tódítja Horatius. Danuvio Sacrum: Szent Duna. A Duna-istenség oltárai magasodnak végeste- len-végig a nagy folyó mentén. Egy aquincumi oltár-felirat szerint Tiberius

84