Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 1. szám - Alexa Károly: A betyár

vén büntetését, vármegyei „alkalmazott” lesz, betyárnak szerződtetik, „hisz el sem képzelhető betyár nélkül a vármegye”, „meg aztán az sem utolsó dolog, hogy Hóka Pál hozzájárul a régi magyar világ emlékezetben tartásához. Hisz úgy is kipusztulóban van már az egész régi Magyarország...” Sőt a közelmúltban jelent meg Ambrus Lajos riportos elbeszélése Az utolsó betyár címmel, az 1950-es években az ÁVH elől a Bakonyban lappangó egyházashetyei parasztemberről, aki úgynevezett „próbacsendőrként” igyekezett karriert csinálni, nem látván, hogy miféle idők is következnek hamarosan, s aki éppen a minap töltötte be Id- lencvenedik életétét. (Hogy betyárkodott-e vagy nem, aligha tudjuk már meg, de Bertha Bulcsú szerint édesapja is a Bakonyban kényszerült lappangani a háború utáni időkben. Sőt 1956 után adat van arra a hiedelemre is, hogy Maiéter Pál a Bakonyban bujdosik és szervezi az ellenállást.)

A magyar mitológiának azért válhatott oly kedvelt alakjává a betyár, mert az általa vállalt életforma nagyon is hasonlított arra a képzetre, amelyet folyamatos elnyomatásban élő nemzetünk magáról megfogalmazott: az „örök buj- dosás” nemzete (gondoljunk a kuruc versektől Kölcseyn át Nagy Lászlóig a legjelesebb költőinkre) a tényeket gyakran nagyvonalúan mellőzve állított emléket ezeknek a régi „pajkosoknak”, „malefactoroknak”, „imposztoroknak”, sőt néhány a magyar ősvallás kiirtásának idejétől eredeztetik őket. Elég utalni egyetlen példára, a Krúdy Kálmánéra, akinek olyan „prókátorai” akadtak, mint Mikszáth Kálmán és jeles rokona, Gyula. Ezek az írók mondják őt „lángeszű kalandorának, egy „komédiás kor” áldozatának, elhiszik és elhitetni próbálják, hogy Görgey futára volt, hogy a „francia forradalom tetteiért” rajongott, aki maga nyomozta ki, ha valami aljas bűntény adódott a környéken, s aki így mutatja be magát: „engemet a szegények és szűkölködők szeretnek, mert ezeket a gazdag fukarok pénzével segítem.”. Értük rabol tehát, meg azért, hogy a pénzt Oláhországon keresztül Garibaldihoz juttassa... Nem is bánt másokat, csak a hazafíatlan bitangokat, pl. azt az urat, aki a disznótoron a böllérkés alá kerülő sertéseket Kossuth, Damjanich és Türr István nevén szólongatja. A valóság ezzel szemben az, hogy elfogatása, illetve menekülés közbeni lelövetése után az egész Nógrád megye „pártkülönbség nélkül látszik örülni”. Már tizenöt évesen úgy összever egy juhászbojtárt, hogy megyei ügy lesz belőle, a megyeházán lopás gyanújába keveredik, lovat köt el (főbenjáró vétség ekkoriban), végül maguk a szülei adják katonának. Huszonegy évesen hármas erőszaktétel miatt („igen fiatal leánykákon”) fogják vizsgálat alá, s két évvel a szabadságharc után, immár útonállóként köröztetve, megerőszakol egy Lövik Terézia nevű hajadont, s utána még úgy meg is veri, hogy alig lehet életre hozni... A halotti bejegyzéséhez azt fűzi hozzá a rétsági plébános, hogy „A vad, veszélyes, közismert rabló méltó büntetését elnyerve veszett el szánalmas módon.”

Angyal Bandi, Rózsa Sándor, Vidróczki, Bogár Imre meg a többiek csínytevéseikkel és gaztetteikkel, nyalkaságukkal és latorkodó dolgaikkal, rövid „tündöklésükkel” és életük csúfos végével (még a börtönben elhaló Rózsa Sándoré is az, hiszen ő, aki Krúdy szerint „olyan formájú volt, mint ahogy a Dózsa György alakja él a nép képzelmében”, „pápaszemes jámbor képű suszterként” alázatoskodik a börtönben) a kötöttségektől mentes életre adtak

8