Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 1. szám - Alexa Károly: A betyár

példát a környezetüknek (a „boglas parasztoknak”), ahonnan származtak, s amelytől betyárkodásuk során sem szakadtak el. Őrzi ezt a „zöldvásár” meg a „zöldmészárszék” szó - a betyárok miután belaktak a lopott és leölt állat húsával, amivel nem bírtak, otthagyták azon helyt, így juttatva a falusiakat ingyen és - ami akkortájt nagy szó — friss húshoz. Ott voltak az orgazdák, a korcsmatartó szépasszonyok, s oda volt beverve a „betyárszeg” a félreeső tanyák paticsfalába, rajta a szőrtarisznya, kenyérrel, szalonnával, amit éji órákon a „szerző-mozgó” hajdani csikós, katona, féket nem ismerő legény (a „járódó”, a „menős”, a „kojtorgó zsivány”, a „huzavonó”, a”mordályégető”) csöndben magához vehetett. Mindez persze nem zárta ki azt, hogy olykor maguk a parasztok verik le vagy adják föl őket. Miként 1857-ben magát Rózsa Sándort, „a betyárok csillagát”, akiről még nem is sokkal előbb Damjanich tábornok úgy nyilatkozott, hogy „Rózsa Sándor csapatjának vívása látásakor akaratlanul is a sivatag gyermekei ötlenek élőnkbe.” S valószínűleg övé a betyárság legszikárabb pontosságú önjellemző mondata: „Most csak ilyen futó betyár vagyok, de azért szabad embör.”

Hogy ezek a rettegett alakok példázatokká válhattak, népmeséi csodák megszemélyesítőivé, azzal a falusi köznép a maga álmait és vágyait fogalmazta meg. Az erőt látták bennük: Angyal Bandi úgy itta a bort, hogy a gönci hordót emelte a szájához (egy-másfél hektó!), Rózsa Sándor újszülöttként kirúgja magát a pólyából, a halasi Suba Péter, ha megkapaszkodott a falba, úgy bírta három ló elhúzni, hogy a ház is „szakadt”. Őt egyébként megfogásakor olyan szerencsétlenül csapják meg karddal, hogy leszakad a koponyája teteje: „ahogy vitték a göröngyös úton, a feje felső része, az agya veleje, úgy mozgott ki s be, mint a rosszul járó tubákos pikszis...” (Még ebben az állapotban is egy hétig elél, végül egy őr rúgja fejbe a patkós csizmájával.) Életük tele van titkokkal: az anyja hasából kivágott magzat ujjával világítanak, tenyerük sebébe csodafüvet forrasztanak, amely minden zárat megnyit, golyó nem fogja a betyárt, csak piros búzaszem vagy ezüst patkószög, s persze igazából nem is közülünk való, hanem a grófnak a fia... A betyár nemcsak szabad, hanem szép is. Bogár Imre, akit tizennyolc évesen akasztanak föl, „leventei termet”, „deli szépség”, „Isten képmását viselő arcvonásokkal.” Ablakok százaiból hullik a virág és a könny a kocsijára, nincs megvasalva, kezében virágbokrétát tart, szólnak a harangok, amikor az Üllői úrnak a Gyáli puszta felé eső végén álló domb felé vonul a menet 1862. június 26-án délután 6 órakor, a régi lóversenytér mögé, egy-kétszáz lépésnyire a Soroksári úttól a vasúti hídnál, ama négyoldalú kőépítményhez, ahol majd Kromberger Mihály megyei hóhér „kötél által kellő ügyességgel az élők sorából kivégzi”. (Elrettentésül és különösebb érzelgősség nélkül három napig hagyják itt lógni, ami valamivel kulturáltabb bánásmód volt, mint a pár évtizeddel előbb még divatozó, akkor ugyanis addig maradtak lakói az elítéltek a törvényfának, amíg oszló darabjaik le nem hullottak a földre.) S nyilván az sem ok nélkül való, hogy a betyárversek olyan költői szépségekben gazdagok, hogy szinte összeszövődnek a régi magyar sors legmegrendítőbb bujdosóversezeteivel. A Barna Péterről szóló balladában ott a híres búcsúzó sor - „Fúdd el, jó szél, fúdd el...” - mindjárt emellett: „Kár volna még nékem a fán megszáradni, / Lobogós, gyóts gatyám szél9