Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: Hagyomány és újítás szintézise

A 70 éves Nagy Pált a Paulus című verssel s a Hullámtörfik képpel köszönti. Ez a Paulus talán sohasem volt Saulus, az ő útja nem „az igazságról, / hanem a szabadságról szólt”. Ha a rendszerváltás után nem is települt haza, akkor is itthon van, részt vesz az irodalmi közéletben, támogatja a Magyar Műhely harcait. Szavai örökérvényűek, mint ama bibliai Szenté: „rész szerint van bennünk az ismeret, / rész szerint a prófétálás: / de mikor eljő a teljesség, / a rész szerint való eltöröltetik.”

Papp Tibornak a Rilettes című verset ajánlja, s egy gazdag éléskamrát formázó képet (Kellékek: étkekkel megrakott tálak, fakanál, — egy bőséges vendéglátás, főzés alapanyagai). Hazai ízek és formák a párizsi konyhában - kolbász, fűszerek, magyar paprika, vállaji abált szalonna, „pompás pecsenyehúsok”, „a műhelytalálkozók / rilettes-es kenyereivel díszített / gyönyörök kertjében sétálni / az igazi művészet”. Ok ketten - a majd’ 40 évvel idősebb „atyai” jóbarát s ifjú „harcostársa” - kitartóan járják a maguk útját, amelyen egyre kevesebben tartanak velük. „Végül nem maradunk többen, / csak mi ketten”: „elhagynak bennünket a régiek / és az újabbak is, / a hűtlenek és a megfáradt, haldokló harcosok”. Kettejük szövetsége jóval több, mint két költő személyes rokonszenve vagy „munkakapcsolata” - igazi barátság. Mindketten tudják, mi az igazán lényeges; ezért - bár a szellem dolgait tarcják a legfontosabbnak - közösen vallják: „mégsem áldozzuk fel az életet a művészetért”.

Sobor Antalnak, a székesfehérvári neves írónak, festőnek, tanárnak Wathay vicekapitány a fehércáriakhoz és a Jóistenhez című költeményt ajánlja, amellyel a „tanár úr” törökkort megidéző regényére, a Hosszú háborúra utal (a hozzárendelt kép: Agyúk). Wathay bronzszobra a vár alatt iszonyodva szemléli a jelenkori „zsibbasztó zsibongást”, tikkasztó tülekedést a pénzért, a földi javakért, a politikai csatározásokat, melyek ugyan nem járnak vérontással - hiszen „program küzd programmal -, mégis kegyetlenebbek minden eddiginél. Ő, aki már járt „az ördög / búval virágzó rítt / sötét tömlócében", volt „talpveréssel kínozatott fogoly”, s mártírhalált halt a töröktől - most a jelenből visszakívánkozik a múltba: „vissza a régmúlt rejtekébe, / ahol nincsenek mások, / csak porosodó képek. // Forgószélnél forgóbb az emberi élet, / édes hazám, imádkozom érted”.

A második - jóval rövidebb - ciklus (Zsoltáros improvizációk) cím nélküli költeményekből áll, amelyek mindegyike egy-egy zsoltár számát viseli, s szövegébe is beépül az adott zsoltár egy-egy részlete. Az I.-t Rónay László profesz- szornak ajánlja a költő, s nyilván nem véletlenül kapcsolja hozzá a Gyökér című fotót. Aki „a keskeny ösvényt” keresve „gyönyörködik az Úr törvényében ”, s le nem tér arról, „olyan mint a jó termőfa, / gyökerét kristályvíz táplálja, / gyümölcse zamatos, édes”; s az Úr szemében is kedves ő: „amit ez ember végez, / minden dolgában megyen jó véghez”.

A II. zsoltár Bohár András, az alig 45 éves korában elhunyt filozófus-művész emlékét idézi; az ezt kísérő kép (Második - egy nagyobb és egy kisebb oszlop egymás mellett) vizuálisan is felerősíti a szöveget: „Utánad csak második lehet az ember”. Egy majd’ két évtizedes barátságot metszett ketté a hirtelen halál, de Isten szándékai kifürkészhetetlenek, a veszteségbe is bele kell

55