Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: Hagyomány és újítás szintézise

nyugodnunk: „Lassú szél ringatja a búzamezőket, / majdnem egyszerre kiáltjuk egymásnak, / le és fel: / Boldog, aki magát az Úrra bízza.”

A XIII. zsoltár - ajánlás nélkül - dédapjára utal, aki a nehéz munkában megfáradva, esténként rekedt hangján hangosan fohászkodott Istenhez: „Szemeimet világosítsd meg, / hogy életemben viduljak meg, / halálban el ne aludjam ”.

A LXV. zsoltárt Vasy Gézának, az írószövetség jelenlegi elnökének ajánlja a költő, a mögöttes kép itt egy dús Tuja részlete, az örökélet szimbóluma. A biológiai, szellemi-lelki továbbélés sok-sok nemzedéken át (gyermekeinkben, unokáinkban) megőrzi Énünket (a génekben, a családi emlékezetben). Az élet legtisztább, legnyugodtabb pillanatai azok, „amikor hálát adhatunk, / amikor csak ülünk némán a zöldben”, gyönyörködünk játszó gyermekeinkben, „s hallani, ahogy a meleg nyári szél / néha egészen közel hozza nagyapánk énekét”, amint hálatelt szívvel dicséri az Úr által megáldott életet („A szép sík mezők ékeskednek...”).

A LXXV. zsoltár háttérképe egy szürke, omlatag fal, előtte kőkereszt márványrelief (Falrészlet); mottója egy Jókai Anna-idézet („Nem a világot csukták be. / Az én ablakom lett tejüveg”). A magányt mi teremtjük önmagunk köré, nem látván tisztán életviszonyaink között, észrevétlenül áldozattá válunk - „mások ízekre szedett prédái”-vá. De az Úr igazságos, s elégtételt ad az őt követőknek; „a tisztuló fényben” hallani szavát: „szarvukat megszegem az istenteleneknek, / hogy a jók felkeljenek”.

A CXX. zsoltár könyörgés Istenhez, hogy az áldozati sorstól kímélje meg híveit. A háttérben egy színes ízisz-kép (Georges Lacombe alkotása 1894/95- ből): az istennő kebléből vörös vérsugár ömlik - a bordó-piros minden árnyalatában lángol a kép, amelybe a történelem borzalmai szimbolikusan belesűrűsödnek. Az áldozat — akinek szeretteit meggyalázta-elpusztította a háború - maga is a halál szélén, Istenhez fohászkodik: „Hallgasd meg, Uram, kérésemet! / A népek hazug szájától / hamis nyelvek gyalázatjától / Életemet e veszélytől / tartsd meg kegyeim ességedből!”

E zsoltárok tehát - áttételesen - napjaink legkonkrétabb küzdelmeire, szenvedéseire, az élet értelmére/értelmetlenségére is utalnak; s a könyörgés Isten kegyelméért ma éppoly szükséges, mint történelmünk legnehezebb időszakaiban. Jelenkori súlyos válsághelyzetünkben sem tehetünk többet, mint hogy az Ür segítségét kérjük - hiszen „az Élet szent okokból élni akar” (Ady) - még olyan korban is, amikor minden ez ellen irányul. Másban nem reménykedhetünk (ma sem), mint abban, hogy Isten felénk nyújtja „védő karját”, mint már annyiszor történelmünk során.

A Fides quaerens intellectum című záró rész (10 négysorosból álló füzér) akár apokaliptikus szürreális vízióként is felfogható. A megfáradt ember „hazafelé” igyekszik (kettős értelemben: otthonába / égi hazájába). Szorongás, félelem kínozza; ami — felerősödve benne - mint „táguló, végtelen energiamező”, fekete lyukként elnyeléssel fenyegeti. Maga az ember az, aki elpusztította a természetet; így elvesztette kontaktusát a Léttel: „feltekertem a folyót és az utat”, s az most mint „egy Éöld-méretű gombolyag”, mint „testen kívüli tumor” rejtezik kabátja belső zsebében. Hiába tudja: „Nem csak kenyérrel, / nem is édes kaláccsal” - de Igével (is) él az ember, mégis szétszórja „gyön56