Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: Hagyomány és újítás szintézise

nagyapám lenne /.../ vagy inkább az egyik öreg / a szomszéd faluból”) a határban úgy emeli szájához a rögöt, „mint az ostyát az áldozáskor”. Némán imádkozik, majd áhítattal nekifog a szőlőmetszésnek, „miközben távoli hangot hoz a szél”: az Ur szavát („Én vagyok a szőlőtő, / ti a szőlővesszők: / Aki énben- nem marad, / én pedig őbenne, / az terem sok gyümölcsöt: / mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”). E hittel, e biztos tudással éltek a régi parasztemberek, s bizonyára ezért volt áldás a munkájukon.

A költő életszemléletben, élettapasztalatokban sok mindent örökölt dolgosgondos elődeitől, amit a maga életében most „hasznosít”. A régi ház, ahol nagyszülei éltek, sok-sok emléket őriz, hiszen nyitott volt mindig a tágasabb, külső élet (rokonok, barátok) felé, (ezt sugallja a vershez tartozó fotó is: Ajtó és ablak). Az időközben felnőtté vált unoka bentről, az ablakon át nézi egykori futkorászó-fogócskázó önmagát, aki egy pillanatra megáll, „belesvén a borostyánnal körbenőtt / kis ablakon”, s mint ismerős-idegenek összenéznek: „én ki vagyok?” Az időszembesítés érdekes játéka ez a költemény: a tovaszállt évek törpévé zsugorodnak, az egykori gyermek már azzal a felnőttkori keserű tudással néz önmagára, hogy az eltűnt idő soha vissza nem hozható.

L. Simon László nemcsak gyökereihez, a családhoz és régi önmagához hű, hanem mindazokhoz, akiktől felnőtté érlelődése során lelki-szellemi táplálékot kapott. Verssel ajándékozza meg azokat, akik költői pályáján segítették, s akiket „szellemi rokonainak” tekint. Péntek Imrének ajánlja A legjobb szó című költeményt, amelyben az 1990-es évre, a székesfehérvári Árgus folyóirat indulására emlékezik; ő, mint akkor érettségiző diák, itt debütált. Fehérvár utcáin bolyongva idézi meg emlékeit, s az akkor napfényesnek remélt, azóta eltorzult jövőt. Agárd, Pest, Fehérvár „furcsa Bermuda-háromszögébe” zártan kerengve keresi „a régi köveket, házakat”, akkori hitét, s „az önfeladás táguló tengeréből kivezető utat”. De nem találja, mint ahogy már Péntek Imrét sem, aki azóta más városba (Zalaegerszeg) költözött; „így nincs, aki megválaszolja a lassan húsz éve aktuális kérdést: / hogyan válhamék én is / a saját erőmből senkivé?” — mint annyian váltak azzá az azóta eltelt két évtized alatt! A vershez tartozó kép (téglalap alakú szürke fal, benne három „szög” - vagyis 3 kis kör) címe: Háromszög, ami a Bermuda-háromszöget jelképezi, amely már oly sok értékes életet magába nyelt!

Kalász Mártonnak (a 70.-re) A rózsafestő beolvad a tájba című kompozíciót ajándékozza; a kép itt egy csodálatos kapubéllet, faragott rózsával (Kapu - s talán hozzátehetnénk: amely az örökkévalóságra nyílik). „Most éppen csend van, / lélegzetvételnyi nyugalom. / A rózsafestő áll / (felismered?) / lugasok, rózsa- torzsak közepén / palettával, ecsettel, ezüstirónnal /.../ a futórózsával körbeölelt térre / az Opera mellé / isteni madarat varázsolt”. Chopin alakja („kép a képben”) lép ki a sötét kapualjból; mögötte „összeérnek az égig növő rózsafák / ágai, levelei”. S aztán „hirtelen eltűnik a kép, / miként egy mandala a szélben, / s nem marad más, / csak egy régi üzenet, / elmosódott felirat a földön: / áldozatnak magadat gyöngén ne ajánld föl!” Ismerve az írószövetség hosszú éveken át vívott heroikus küzdelmét a fennmaradásért (amelyet Kalász Márton elnök L. Simon László titkárral vállvetve harcolt végig, dacolva megannyi megaláztatással), szebbet, igazabbat - éppen Kalász szavaival - nem üzenhetett volna neki ifjabb pályatársa...

54