Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - Miklya Zsolt: Vízorgona

már az is ünnep. Héjából bontva ki, az édes velő, mondhatni, isteni.

Az édes velő, mondhatni, isteni, akár a méz, a bor, a vadszeder.

A természetes napkollektorok kis befektetéssel hegyoldalt lepnek el.

A szederutat egyszer végigjárva lépten-nyomon megállt a kis család.

A tüskés cserje édesét kínálta, alig haladtatok — faltatok - tovább.

Mi jó falatot kínált a hegyoldal, az megtalált, és rejtve, mint a víz, a fanyar-édes áradt szét a szájban, az ujjad meg bekékült, mind a tíz.

Eszedbe jutott, nem túl biztató, még hátra van egy húzós kaptató.

Még hátra van egy húzós kaptató, már sejted, bár az ívét még nem él ^ed.

De megkörnyékez, mint egy induló, a talp alá való zarándokének.

Tekintetem a hegyekre vetem, oltalmam honnan jön, a gerincen is túlról, hol ívbe hajlik, ölbe nem vesz, de úgy vigyáz az ismeretlen Isten, mint aki ismer engem, nem árt.

Honnan jösz, nem tudod. Hová mégy, azt sem. Amit beláthatsz, futamatnyi távlat, leheletnyi képzet csupán. Bölcsebb nem vagy, feszülnek gerinced ívei, a test nyugalmát meg kell tartani.

A test nyugalmát meg kell tartani, mondhatná hisztériázva a lélek.

De hiszti nincs, nem tud mit mondani, és testre szabva hallgat, míg meséled, az agyagírnok ősi jelein nem fog ki semmi, nemsemmi, idő, agyaggalambbá válnak titkaink, és felröpítve mind lelőhetők, ami marad, a mozdulat jele, s a célkereszt, a találat előtt.

(Most nem tudod, hogy mit kezdjél vele. Keresned kell egy agyagtemetőt.)

Még elmeséled, hogy az üzenet rezgőre kapcsolt, s elnyeli zsebed.

30