Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - Miklya Zsolt: Vízorgona

Rezgőre kapcsolt, s elnyeli zsebed, mobillá válik mind, az érthetetlen, ma nem betűzöd túl a képletet, fogalmad sincs, mitől olyan esetlen.

A tényfeltárás hátra van még, ahol nem te leszel az interjúalany, pedig minden alanyod jól kipakol, s pakolnál már te is, de úttalan maradsz. Más útjain indulsz csak el.

A tények jelzőfényeid, nem hagyod magad, magatartászavart sejtet, elhallgatást a mozdulat, amikor visszavonja magát. Néma tárgy eset.

Korrekt a jel, hát azt mondod, mehet.

Korrekt a jel, hát azt mondod, mehet, korrekt a láz is, hőszabályozott.

A jelerősség megmérettetett, a térerő sem vészjelez okot a hallgatásra. Nyelv alatt az igazzöld elég a túlszolgáltatásra.

A folyón túl a partot kémleled, csak elnyúlnak feléd a rezgő nyárak, zöld orgonasípok, vízorgona.

Visz a víz, evezni sem kell, utánad, legfeljebb kormányozni, te mostoha.

Elhagysz, virágaid viszi és azt a

koszorút, amibe belefont, igen- azt mondod: mehet -, egy rövid, gyors ütem.

Azt mondod: mehet. Ez rövid, gyors ütem. Engem, téged, ki tanított félni?

Míg magára eszmél félretett szívem, még zavarában megtanul beszélni.

Neked is micsoda megkönnyebbülés, a spulni még őriz valami rendet. Összegabalyodott hangok, szélütés, a ház sóhajai rádfelelnek.

A fejfájás csak csillapítható, az édes velő, mondhatni, isteni.

Még hátra van egy húzós kaptató, a test nyugalmát meg kell tartani.

Rezgőre kapcsolt, s elnyeli zsebed, korrekt a jel, hát azt mondod, mehet.

31