Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - H. Hadabás Ildikó verse
H. HADABÁS ILDIKÓ íme, az ember járdaszegélyre dobott batyu térdet kulcsoló finom védekezése, vasárnap déli harangszóba kapaszkodó néma jaj, miközben hosszan, kéjesen lélegzed magadba jövő-menő gépek puhán kibocsátott mérgét és eszedbe jut, ha volt ilyen, a valamikori anyaöl, nagyapád mező illatát hazahozó léptei, a ropogós héjú kenyér megszentségtelenített, összeharapdált gyönyörűsége. Te sehol nem zavarsz már senkit. Tudod. De mégis! Talán ezért mutatod meg az utca mocskává feketült tüdőd, Bibliába be nem írt éveid csavargó rongyait az égnek, miközben lassan ráteríted mindened a kerekek közti betonra, s kitárod ember-arcod mosolyát annak az utolsó fény-sirálynak, amely a Szent István út betonján arcon legyint. 2. Csavargó fekszik a pádon. A deszkalécek rácsa úgy védi, mint egy sose-volt gyermekkor összegömbölyödő álmát védi a bizalom. Az őszi levelek árnya betakarja, az ó nagy kerek kék ég ráborul, s a senki-embert jövendő léttel megajándékozza. És ebben a tudattalan megremegésben az álom kinyújtóztatja a szenvedőt 137
