Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11-12. szám - Gál József: A portrészobrász

is, hogy a döbbent hallgatóság szinte semmit vagy csak minimálisát ért meg az előadásaikból, különösen akkor, amikor felírták a kilométeres egyenleteket, koordinátákat, meg ilyesmiket. Ez nekem nagyon tetszett, pedig én sem értettem semmit belőle. Mi ketten voltunk fiúk, csoporttársam Herman Zoltán festőművész lett, ő azonban előbb elvégezte a tanárképzőt. Bizonyára azért tudta eredményesen végigcsinálni a négy évet, mert mi folyton kérdeztünk. Vállaltuk, hogy tudatlanok, éretlenek vagyunk. Igazából kíváncsiak voltunk. Akadtak viszont olyan csoporttársaink, akik csak bemagolták a tananyagot, de egy idő után ez már nem volt elég a matematikához.

A rajz nem jelentett különösebb nehézséget. Itt is egy tanárnő, Szathmári Gyöngyi volt segítségemre. Lehetőség adódott mindenféle munkára, pénzkeresőre is. A főiskolán volt megfelelő terem, világítás, fűtés, modell s én ezt a lehetőséget ki is használtam. Ez az egy év fontos volt azért is, mert tudtam egy műtermet szerezni Szegeden. Pontosabban eredetileg nem műterem, hanem egy „nem lakás céljára szolgáló” helyiség volt, amelyet a városi tanács kiutalt, ezt alakítottuk ki műteremmé két társammal, Herman Zolival és Kónya Andrással, aki neves díszlet-jelmeztervező lett. Fontos volt ez a műterem azért is, mert megtanultam, hogyan kell kitaposni valamit a társaim, a közösség és saját érdekemben is. Rájöttem arra, hogy meg tudok oldani feladatokat, ha kellő kitartásom van hozzá. Ugyanis nemcsak rólam volt szó, hanem pályatársaimnak is fontos „dobbantó-” meg találkahely volt. Sok fiatal járt ide. Az ismertebb személyek közül említem Bereményi Gézát. Megfordult nálunk számos Szegedre érkező ismerős és ismeretlen fiatal kor- és pályatárs is. Ha a vasútállomáson láttuk, hogy ott téblábol egy hátizsákos fiatal, akkor meghívtuk magunkhoz. Kicsit romantikus, kicsit földalatti hely volt. Mindez egy év alatt alakult ki. Amikor eljöttem a többiekre hagytam, s még élt is néhány évig ez a Moszkva körúti hely.

Nehéz volt-e a képzőművészetire bejutni?

Nekem szerencsémre nem. Engem másodszorra fölvettek 1976-ban. Akkoriban az volt a gyakorlat, különösen az Iparművészeti Főiskolán, hogy a jelentkező előbb szerezzen valamilyen „civil” szakképesítést, aztán jöhet a főiskolai élet. Volt olyan hallgató, nem is kevés, akit csak a harmadik-negyedik próbálkozásra vettek föl. Ügy emlékszem szobrász szakra kétszázan jelentkeztünk és csak négyünknek sikerült bekerülni. Egyetlen társunk volt Hantos Károly, akit elsőre - fehér hollóként — fölvettek. Engem ő segített a főiskola világát megismerni. Szívesen emlékszem vissza ezekre az évekre. Hivatalos mesterem Szabó Iván volt. Nemcsak a Tömörkényben, meg a tanárképzőn találtam olyan tanárt, akivel azonnal megértettük egymást, hanem a képzőművészetin is. Az érdekesség inkább az, hogy nem a hivatalos mesterem volt ez a személy, hanem az egy évfolyammal felettem járók mestere Vigh Tamás. Szinte mindig közöttük lógtam. Szabó Ivánnal, a kapcsolatom - hogy is mondjam - olyan konfliktusosán alakult. Az egymás iránti kölcsönös tisztelet megvolt, de az ő világa más volt, mint az enyém.

116