Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11-12. szám - Bokányi Péter: "A halakat nem lehet kipusztítani."

fognom! - gondoltam, izzadtság csörgött a szememre. - Kifogom, megölöm, és apám meggyógyul. Sokáig küzdöttem a fekete valamivel, szinte ködben, álomban fárasztottam Id, kihúztam a partra, felkaptam egy terméskövet, akkorát, alig bírtam a fejem fölé emelni, és bumm! Reccsenve loccsant szét a sötét fogás feje. (...) Este visszamentem a horgásztett színhelyére. Már sötétedett, döglegyek zönögtek a terméskő alatti csukatetem körül. Most már láttam, hogy egy óriási, öt-hat kilós, feketébe játszóan sötétzöld csuka. (...) Hegyes fogai közt eltűnőben: a damil. A horog nem látszik. Szétfeszítem a száját, meghúzom a zsinórt: előcsusszant egy szétmarcangolt kisponty. Igen, így történt. A kukoricával megakasztott ponty egyszerre csak csali lett: élőhal-csali a csukakirály számára. Feltekertem a damilt a meggyfa husáng szegeire, a csukát visszarugdaltam a vízbe. Isten ments hazavinni és megenni, hiszen ki tudja, mikor bújik megint bele a Halál.”

A néhány bekezdéssel korábban léthelyzetet sűrítő hal-hasonlat után itt a különös horgászkaland már a küzdelem képévé lesz: az életért folyó küzdelemé, ami a horgászatban mint narratív keretben mondatik el.

Ha Bolya Péter hősére mint „megkésett Ladó Gyula Lajosra” tekintettünk, Bertha Bulcsu Túl a hatvanon című novellájának főhősébe akár Matulát is láthatnánk: „Délután lesétált a patakhoz, s horgára szöcskét tűzött. A keszegek mohón kaptak a csemege után. Fűzfavesszőre kötözött zsinórja sűrűn megfeszült. Tenyérnyi vörös szárnyú keszegeket fogott. A halakat cukorspárgára fűzte, és visszalógatta a patakba. „Ez is... - gondolta-, milyen különös... Most csak bevetek egy ilyen avétt horgot, és jön a hal... Annyi keszeget fogok, amennyit akarok... De fiatal koromban hiába ültem naphosszat a folyók partján... Nagyon szerettem volna halat fogni, sok halat... Különösen legényke koromban... És éppen így szöcskével csaliztam... De hiába... Alig-alig akadt a horgomra... Meg kell öregedni... Hatvanon túl minden rendbe jön... Az ember megtanulja, hogy az életben nem a halfogás vagy az asszonyok ölelése a csoda, hanem maga az élet...” - mondja a novella főhőse.

Bertha Bulcsu világában és írásainak világában a hal, a horgászat, halászat a maga magától értetődőségében nyilatkozik meg. Aki járt a budapesti lakásában, tudja: ágya végében, az íróasztalhoz támasztva ma is ott állnak horgászbotjai (amikor a nemeskeresztúri emlékszoba kiállítását építve felkerestük az özvegyet, azt mondta, bármit elvihetünk csak a botokat nem, mert azok a férjének legszemélyesebb tárgyai voltak, s azok idézik meg számára ma is leginkább őt), s az íróról készült portrék szinte mindegyikén látható egy halat ábrázoló faplasztika, ami most is szobája falán függ.

Bertha Bulcsu valamennyi műfajában feltűnik a hal, a halászat: publicisztikai írásaiban, novelláiban, regényeiben, s különösen kedves, ahogy a pályatársakkal készült interjúkban jelenik meg a téma: érezhetően keresi az alkalmat, hogy mikor beszélhet/beszéltethet a halról, a horgászatról. ATakáts Gyulával készült interjúban például, amikor a nyílt vízi fenekezés válik témává - mégpedig oly módon, hogy érezhetően a Takáts Gyula-i élet teljességét igyekszik megfogalmazni/megfogalmaztatni: a „teremtő életet”, ahogy írja, amelynek két meghatározó komponense a szőlőhegy és a horgászat.

Bertha Bulcsu szépirodalmi munkáiban, novelláiban, elbeszéléseiben elsősorban, a hal, a horgászat szinte mindenütt jelen van, de témává ritkán vagy ta101