Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11-12. szám - Bokányi Péter: "A halakat nem lehet kipusztítani."

Ián egyáltalán nem válik. Természetes „tartozéka” a művek világának, legyen az a Marcal melletti kis falu, Nemeskeresztúr, a Balaton-parti települések, Balatongyörök - a történetek hősei számára a horgászás, halászás, hal a mindennapi, hétköznapi valóság. A lékhorgászat télen, a nyári halfogás valamiféle ősi életrend része a vízparti ember számára, amelynek lényege: a halat tisztelni kell, s kifogni, hiszen táplálék, s mint ilyen, nélkülözhetetlen a mindennapi élethez.

Vagyis Bertha Bulcsu írásaiban a hal, a horgászat jellemzően nem válik narratív keretté, az elmondást segítő rendszerré: folytonos jelenlévőként része, sőt meghatározó része a történeteknek, de önmagában nem történet, amiről beszélni kellene, hanem magától értetődő valóság.

Egy olyan elbeszélést emelnénk ki zárásként, amelyben a hal mégis szimbólummá emelkedik: a túlélés, a remény szimbólumává. Önéletrajzi ihletésű a Halakat nem lehet kipusztítani című elbeszélés, s azt az időszakot idézi, amikor a II. világháború idején Tapolcán élt az író még gyermekként, s az iskola utasítására selyemhernyót kellett tenyészteniük. A hernyók eperfalevéllel táplálkoztak, így az utak mentén szedték a gyerekek a levelet, s gyakran csaptak le rájuk az angol légierő vadászgépei. A történetet az elbeszélésen kívül a Fehér rozsda című kötetben megjelent Öninterjúban is elmeséli Bertha Bulcsu, az elbeszélésnek az első egysége az, amelyben a selyemhernyók és a Tapolca környéki emlékek elmondatnak, s a hernyók elpusztulásával ér véget: a hangyák kivégzik a hernyótenyészetet. A pusztulás, a halál mindenütt körülveszi a főhős kisfiút: a vadászgéptámadás mindennapos, már nem esemény a számára, a hernyók elpusztulása, később az éhen pusztult kismadarak látványa viszont megingatja a halál iránti közönyét. Amikor minden pusztul, s az ember tehetetlen, akkor keres valami olyat, amiről gondoskodhat, aminek az életben tartásához talán elég az ő hatalma, s ami őt is életben tarthatja, s ennek a valaminek a pusztulása még élesebben láttatja a tehetetlenséget, a mindenkori körülményeknek való kiszolgáltatottságot.

S itt jelenik meg a hal a történetben: a gyerekek minden nap kijárnak a bányatóhoz horgászni, miközben tudják, a bányatóból a halakat kirobbogatták a katonák. S mégis odaülnek, mégis bedobják felcsalizott horgaikat, mert tudják ők is, szüleik is: a tóban még van egy nagy hal. „az öreg hal ravasz, beássa magát az iszapba. A halakat nem lehet kipusztítani”. A megmaradás és a remény jelképe a „nagy hal” a novellában: valójában k sem akarja fogni senk, a horgászat a bányatónál inkább afféle rituális gesztus: tisztelgés a remény és az élet előtt, hiszen, amíg a nagy hal él, addig van élet s lehetősége az életben maradásnak.

Két-három szerző és mű emlegetéséből, tárgyalásából aligha illenék bármiféle konkúziót levonni. Maximum összegezni, ami összegezhető, s belefojtani a töprengést valami félkontúros általánosságba: hal, horgászat, halászat ktün- tetett pozíciójú a fentebb említett szerzői világokban és életművekben. A horgászat a férfi cselekvése, s mint ilyen komoly és felelősségteljes, amiként a k- fogott eleven hal is lényegesen több, mint vízi élőlény: a vele való élet, a róla való beszéd hozzásegít ahhoz, hogy általa világosabban látszódjék valami arról, amit létezésnek nevezünk.

102