Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11-12. szám - Bokányi Péter: "A halakat nem lehet kipusztítani."

másik valóságba. Krúdy Gyula világába például, a falu világába, az álmokba - tipikus 70-es, 80-as évekbéli irodalmi hősök ők, akik tisztában vannak azzal, hogy élhetetlen a jelenük, de nincs reális lehetőségük arra, hogy ezt megváltoztassák, tehát vágyakoznak és szenvednek. Bolya egyes figurái afféle megkésett Ladó Gyula Lajosok, akik, ha végképp elviselhetetlennek érzik világukat, akkor menekülnek: vissza a faluba, vissza a vízpartra a horgászbotok közé. Bolya hőseinek is megvannak a maguk kellékei, eszközei: a kopott farmernadrág, a kockás ing és a szakadt szalmakalap jelzik, viselőjük kívül helyezte magát az ún. valóságon, csak abban akar részt venni, ami fontos, s neki fontos. A hal, a horgászat tehát létlehetőségként, s nem egyszer a létezés megváltoztathatat- lanságának motívumaként jelenik meg írásaiban; a Bólya-hősök kitörési kísérletei rendszerint kudarcosak, bukással végződnek.

Bolya egyik „vándortörténete” - aki ismeri a munkáit, tudja, sok ilyenje volt, gyakorta ismételte önmagát újabb és újabb kontextusba helyezve történeteit - egy horgászás története. A Kolos című elbeszélés egyik betéttörténetének főhőse egy ifjúkori szerző-alakmás (szintén gyakori kifogás volt Bolyával szemben, hogy nem igazán tudott soha leszakadni az önéletírás köldökzsinórjáról), aki a család Duna holtágánál lévő kis, falusi házába menekül, hogy dönteni tudjon a jövője felől, nevezetesen, hogy egyetemistaként részévé válik a világnak, a rendszernek, vagy kivonulva abból a saját törvényei szerint próbáljon élni. A halászat, a horgászat természetes része a falubéli életnek, az illető főhős is felkészül, aztán nekivág: „Az első napokban még nem nyúltam a botokhoz, csak összevissza tekeregtem a helyszíneken, a Nagy-Duna és a holtág partjain, a kanális vagy a kubikgödrök környékén. Vártam, hogy elmúljon belőlem a kapkodás, a nyugtalanság (...) No de azért horgászni is fogok, szelíden, türelmesen. (...) Horgásztam is már, igen. Megnyugodtam. (...) Nem gondolkodtam se sokat se keveset: élni kell, mint ahogy az a compó ott, a zsinór végén, felakadva a horogra: élni kell, amíg lehet.” A horogra akadt hal hasonlata és a hozzá fűzött „élni kell, amíg lehet” reflexiója szinte egy korszak fiatal nemzedékének életérzését sűríti, egy nemzedékét, amely belátja - Bereményi Gézát idézve Csengey Dénes egy interjújából - hogy milyen messze van a történelmi cselekvés (és nem gesztus) lehetőségétől, amely keresi a valódi cselekvés lehetőségét, miközben tudja, nincsenek számára ilyenek. Hal a horogra akadva - élni, amíg lehet: értelmedenül, a szabadulás legcsekélyebb reménye nélkül, kötésben, cselekvésképtelenül.

A történet azonban hirtelen átfordul, a horgászat is más értelmet kap - „Kifogtam a Halált a múlt héten.” összegez a végén a beszélő. A főhős fiatalember levelet kap az édesapjától, aki elbúcsúzik tőle: súlyos betegsége miatt éppen aznap operálják, amikor a fiú a levelet olvassa, s a műtét kilátásai meglehetősen rosszak. A fiú horgászni indul: fenekezni, főtt kukoricával - amúgy sportból, felejtés gyanánt, hiszen a főtt kukoricával csak méreten aluli kispontyokra számíthat, s azon töpreng, miként segíthetne. Aztán: „Kapás. Kifeszül a damil. Bevágok, akad a horog, húzom kifelé a nem túl nagy súlyt, orsóm nincs, a földre gyűlik a zsinór... Megint egy kisponty - gondolom, már a part közelében jár. Hatalmas csobbanás! Arrafelé, ahol a zsinór eltűnik a vízben. Komoly erő rántja meg a meggyfa botot, engedem a zsinórt, majd’ elvágja a bal mutatóujjamat, jobb kezemben remegve feszül a bot, enged a húzás, óriási fekete tömeg ugrik fel a vízből, mi lehet az?! Ki kell

100