Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11-12. szám - Csák Gyula: Háttér

Jóska valahol Budán volt albérlő, én a rossz hírű nyolcadik kerületben, a Bérkocsis utca mélyén laktam tágas, de csaknem üres hónapos szobában. Egy franciaágy, meg egy szekrény volt a bútorzat. Se asztal, se szék A sarokban hatalmas cserépkályha, de az nem volt begyújtva, pedig didergető volt a tél. „A hideg szobában hideg fejjel lehet gondolkozni, és az hasznos magának” - vigasztalt a háziasszony, aki már beköltözésem első hetén a szeretőm lett és a végleges szakításig sokat veszekedtünk Azon például többször összecsaptunk, hogy állítása szerint az újhold mindig a hét azonos napján kel. Könnyen sírt és a női sírás engem kétségbe szokott ejteni, de nála az volt a jó, hogy bármilyen bőven omlottak a könnyei, szinte azonnal felszáradtak. Az arcán gríberlik táncoltak, bandzsa, kék szemei zsírpárnákba ágyazódtak s az orra merészen pisze volt. Mindezek ellenére olyan jó összképet nyújtott, hogy alkalmazták egy másodosztályú vendéglőben, ahol magyar nótákat énekelt. Egyszer meghallgattam s ahhoz képest nem is volt rossz.

Az Astoriánál váltam el Jóskától, a Rákóczi úton baktattam a Blaha Lujza tér felé, s megint csak a Dundival közös világunk foglalkoztatott.

Minthogy a civilek nemigen tudták felismerni a katonai rangokat, ezért inkább doktor úrként volt ismerős Dundi a falunkban. Nekem is úgy mutatkozott be, amikor elővezettek neki, mint leendő lovászt, hogy doktor Hegedűs János. Elpirultam tizenkét éves zavaromban.

Doktor ismerősöm volt még Pálffy József, debreceni újságíró is. A NEKOSZ feloszlatása után a debreceni kommunista újsághoz kerültem 1949-ben, és akkor lettünk jó kollegák a kisgazda újság szerkesztőjének ezzel a dalia fiával. Azért kaptam a második pártfegyelmit, mert ővele, Pálffy Józseffel kávéztam az Arany Bikában, ami akkor a burzsoázia helyi fellegvárának mondatott. Az átlag fölé magasodó termetével, boltozatos homlokával, erős állkapcsával és örökkön fölényt ér- zékeltetőn, mégis barátságosan csillogó szemeivel, főként pedig mindenkinél nagyobb műveltségével, eleganciájával és igenis úri tartásával koronázatlan királya volt a helyi társasági életnek. Éppen itt, a nemrég elhagyott Astoria környékén találkoztam vele az ötvenes évek elején, politikai tiszt koromban, de szerencsére nem egyenruhában voltam. ’ viszont igen, csakhogy sima bakaruhában, bármiféle rendfokozati, vagy fegyvernemi jelzés nélkül. Első pillanatokban úgy tetszett, mintha nem lennénk benne biztosak, hogy azt látjuk, amit látunk. Aztán vállat rándított, mosolygott és azt mondta, ásó a fegyvere és Hortobágyon szolgál. Zavaros tudomásom volt róla, hogy bűnözők, vallási okokból fegyvert elutasítók, meg a burzsoáziához tartozónak minősítettek sorsa volt az ilyen katonai élet akkoriban. Minthogy erről nem akartam faggatni, ő meg nem részletezte, rövid, idétlen ácsorgás után eloldalogtam. Szokása szerint feltalálta magát. Azt mondta, ő helyben marad, mivel a menyasszonyával van éppen ott randevúja. Vagy igaz volt, vagy nem, kimenekültünk a mindkettőnk számára kényelmetlen helyzetből.

Elkedvetlenítő lehetőségként nyilallt belém, hogy találkoznom kell a háziasszonnyal. Tudja, hogy utazom, vár, és hátha majd ő is búcsúzkodni akar. Még rosszabb lenne, ha férjével is találkoznék. Jómódú kefekötő kisiparos volt, az üzlete most is megvan, el is ballag olykor az őt képviselő segédurat ellenőrizni, de mindinkább rogyadozik az egész ember. Jóval korosabb az asszonynál, ezt mutatja is az időverte arc, a púpos termet. Magába mélyedő és tűnődő személyiség a félénkségig. Már beszélni is majdnem elfelejtett. Sajnáltam, amiként a feleségét is megszántam és azért

66