Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11-12. szám - Csák Gyula: Háttér

Jóska valahol Budán volt albérlő, én a rossz hírű nyolcadik kerületben, a Bér­kocsis utca mélyén laktam tágas, de csaknem üres hónapos szobában. Egy francia­ágy, meg egy szekrény volt a bútorzat. Se asztal, se szék A sarokban hatalmas cse­répkályha, de az nem volt begyújtva, pedig didergető volt a tél. „A hideg szobában hideg fejjel lehet gondolkozni, és az hasznos magának” - vigasztalt a háziasszony, aki már beköltözésem első hetén a szeretőm lett és a végleges szakításig sokat ve­szekedtünk Azon például többször összecsaptunk, hogy állítása szerint az újhold mindig a hét azonos napján kel. Könnyen sírt és a női sírás engem kétségbe szo­kott ejteni, de nála az volt a jó, hogy bármilyen bőven omlottak a könnyei, szinte azonnal felszáradtak. Az arcán gríberlik táncoltak, bandzsa, kék szemei zsírpárnák­ba ágyazódtak s az orra merészen pisze volt. Mindezek ellenére olyan jó összképet nyújtott, hogy alkalmazták egy másodosztályú vendéglőben, ahol magyar nótákat énekelt. Egyszer meghallgattam s ahhoz képest nem is volt rossz. Az Astoriánál váltam el Jóskától, a Rákóczi úton baktattam a Blaha Lujza tér felé, s megint csak a Dundival közös világunk foglalkoztatott. Minthogy a civilek nemigen tudták felismerni a katonai rangokat, ezért in­kább doktor úrként volt ismerős Dundi a falunkban. Nekem is úgy mutatko­zott be, amikor elővezettek neki, mint leendő lovászt, hogy doktor Hegedűs János. Elpirultam tizenkét éves zavaromban. Doktor ismerősöm volt még Pálffy József, debreceni újságíró is. A NEKOSZ feloszlatása után a debreceni kommunista újsághoz kerültem 1949-ben, és akkor lettünk jó kollegák a kisgazda újság szerkesztőjének ezzel a dalia fiával. Azért kap­tam a második pártfegyelmit, mert ővele, Pálffy Józseffel kávéztam az Arany Bi­kában, ami akkor a burzsoázia helyi fellegvárának mondatott. Az átlag fölé maga­sodó termetével, boltozatos homlokával, erős állkapcsával és örökkön fölényt ér- zékeltetőn, mégis barátságosan csillogó szemeivel, főként pedig mindenkinél na­gyobb műveltségével, eleganciájával és igenis úri tartásával koronázatlan királya volt a helyi társasági életnek. Éppen itt, a nemrég elhagyott Astoria környékén ta­lálkoztam vele az ötvenes évek elején, politikai tiszt koromban, de szerencsére nem egyenruhában voltam. ’ viszont igen, csakhogy sima bakaruhában, bármifé­le rendfokozati, vagy fegyvernemi jelzés nélkül. Első pillanatokban úgy tetszett, mintha nem lennénk benne biztosak, hogy azt látjuk, amit látunk. Aztán vállat rándított, mosolygott és azt mondta, ásó a fegyvere és Hortobágyon szolgál. Za­varos tudomásom volt róla, hogy bűnözők, vallási okokból fegyvert elutasítók, meg a burzsoáziához tartozónak minősítettek sorsa volt az ilyen katonai élet ak­koriban. Minthogy erről nem akartam faggatni, ő meg nem részletezte, rövid, idétlen ácsorgás után eloldalogtam. Szokása szerint feltalálta magát. Azt mondta, ő helyben marad, mivel a menyasszonyával van éppen ott randevúja. Vagy igaz volt, vagy nem, kimenekültünk a mindkettőnk számára kényelmetlen helyzetből. Elkedvetlenítő lehetőségként nyilallt belém, hogy találkoznom kell a há­ziasszonnyal. Tudja, hogy utazom, vár, és hátha majd ő is búcsúzkodni akar. Még rosszabb lenne, ha férjével is találkoznék. Jómódú kefekötő kisiparos volt, az üzlete most is megvan, el is ballag olykor az őt képviselő segédurat ellenőrizni, de mindin­kább rogyadozik az egész ember. Jóval korosabb az asszonynál, ezt mutatja is az idő­verte arc, a púpos termet. Magába mélyedő és tűnődő személyiség a félénkségig. Már beszélni is majdnem elfelejtett. Sajnáltam, amiként a feleségét is megszántam és azért 66

Next

/
Thumbnails
Contents