Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Jaroslav Hašek: Az illavai fegyház múltjából
- amint rebesgették - a konyhai főfegyőrnek is benne volt a keze a dologban. Mikor másnap reggel - vasárnap lévén - jött az ügyelet, csodálkoztak, hogy a magánzárka falán valami ablakféle támadt, mert ott bizony előzőén ablak nem volt. A szokatlan megvilágítás fényénél azt is látni kellett, hogy Savanyú Jóska állta a szavát. Csak az új rezsim idején szökött meg. Nyomtalanul eltűnt. Mesélték, hogy látták őt újra a Bakonyban, majd meg hogy valahol egészen fönt, Csermos táján, a bukovinai határvidéken látta valaki. Fél év múlva megérkezett a minisztériumból az értesítés Illavára, hogy Savanyú Jóska kegyelmet kapott. Közzétették a kegyelem hírét az újságban is, de Savanyú Jóska nem jelentkezett.- Ördög tudja, hová lett - mondta ravaszul mosolyogva egy ősz öreg apó Altorijában, a bukovinai határvidéken. - De ha majd egyszer elkerül Illavára, érdeklődjön Körösladányi Ferencnél, van ott egy kiskocsmája. Majd az mesél egyet-mást Savanyú Jóskáról. Rá egy évre elkerültem Illavára (mármint a városba, nem pedig a fegyház- ba), s átadtam az öreg Körösladányinak az altorijai Dániel apó üdvözletét. Mikor Dániel apóra hivatkozva szóba hoztam, hogy szeretnék egyet-mást megtudni Savanyú Jóskáról, az öreg Körösladányi nagyot sóhajtott, és így szólt:- Hej, azok voltak a szép idők Illaván. Ma már nem olyan barátságos itt a légkör. Képzelje, dohánygyárat rendeztek be a fegyházban. A fegyencek már nem élnek olyan baráti viszonyban a felügyelőséggel. Amikor még én voltam a konyhai főfegyőr, Savanyú Jóska együtt dolgozott velem, s azok voltak a legszebb évek. A derék Jóska az egész fegyházat rá tudta vezérelni az igaz vallásosság és áhítatos elmélkedés útjára. Azt szokta mondani: „Voltak idők, amikor gyilkoltam a keresztényeket is, zsidókat is, és az Úristen eszembe se jutott, ma azonban ennek az épületnek árnyékában (igen szépen és választékosán beszélt), még ha merő unalomból is, a mi áldott istenünkkel kell foglalkoznunk.” Mindjárt meglátja, hogyan vezette rá az igaz útra Berényit. Kint üldögéltünk Körösladányi kertjében. Szemünk előtt ott sötétlett a lapályból kiemelkedő kőépületek tömbje. Körös-körül azonban ragyogott a verőfény, úgyhogy az illavai fegyház nem a legszebben festett a napfényes zöld közepette, amely felett fönt, fönt a kéklő magasságban szabadon úsztak a bárányfelhők.- Természetes, hogy maga nem ismerhette Berényit - szólalt meg Körösladányi. - Maholnap betöltőm a hetvennyolcat, de Berényit még mindig magam előtt látom. Se kövér, se cingár nem volt, csak az arckifejezése árult el valami örökös gyötrelmet. Meglehetősen deresedő, hosszú, fekete hajat viselt, és egy kicsit bicegett a fél lábára. Hadonászva beszélt, és sűrűn hunyorgatott. Szemüveget hordott, minduntalan lekapta a szeméről és törölgette a zubbonya csücskével. Nos, egy szó, mint száz, afféle politikai fogoly volt. 93