Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Pion István verse
PION ISTVÁN Monológ I. Látom, mondom, látom, hovatovább figyelem, sőt érzékelem, de nem érzem, ahogy megtörik rajta a fény, a sorok nem törnek meg, most először, nem utoljára, nem is végleg, mert egyszer elszalad, mert egyszer meghal, esetleg csinál valamit, amitől már nem lesz, mintha ruhába bújna a teste, netalán elviszi, elragadja, vagy talán a halál ragadja el, szóval, mert így kell lennie, sohasem volt még máshogy, mindig ez van, mindig undorodom a haláltól, és gyűlölöm, hogy van, mert most látom, mondom, látom, de majd nem törik meg rajta a fény, földet tesznek rá, nem takarót, nem puha paplant, kemény koporsóban kemény halott, az, már most kemény halott, nem is akar más lenni, én, persze, nem tudom, hogyan haljak meg, Seneca legyek vagy Lucanus, nem, nem is akarom tudni, legyek inkább Britannicus, ő pedig legyen, mint nagyapám mellkasában a repeszek. MONOLÓG II. Ott voltam én is, úgy emlékszem, legalábbis valóban ott, ahol hidegben alszanak a testek, annál a kicsinyke háznál, amely még nem fagyasztja meg, de oszlásnak sem engedi indulni őket, és megálltam a küszöbön, mert a küszöb a leghatalmasabb, néztem a hűtőt, együtt érzőn, halkan zúgott, pedig halál volt benne, vagy valami hasonló, üres test, majd kinyílt az ajtaja, kinyitották apámnak, azt hiszem, de csupán éppen annyira, hogy ne láthassam, mi fekszik odabent, valóban egy nő, akinek nagyszülő volt a neve, vagy egészen más, egy ártatlan szarvas, akit én magam csaptam telibe kilencvennel, augusztus volt, munkába menet, ő útban a folyóhoz, amikor átrepült a fejem felett, szinte szárnyakat növesztett, s a végén mégis elszaladt, én pedig üvöltöttem a sokktól, sötét volt még, talán már világos, esetleg az volt a hajnalok elodázhatatlan ideje, az volt az igazi küszöb. 41
