Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Pion István verse
MONOLÓG III. A részvétemet kellett volna kifejeznem, hogy mégiscsak sajnálatos a halál - amelyet mély megrendüléssel tudat egy ismeretlen, kezet fog veled, hovatovább megölel, sőt magához is szorít, testetek közt egy lélek sem férne el, kedvezőtlen esemény, mondja, nagyon kedvezőtlen -, de emlékszel, én nem mondtam semmit, közönyt öklendeztem fel a tüdőmből, s mint a megromlott hús, olyan volt az íze, ha íznek lehet nevezni egyáltalán, körülöttünk sihederek sugdolóztak, sír, ki sír, miért sír, sír, ki sír, miért sír, tá, d-tá, ti-tá-tá, egyre hosszabban, pedig tudták, mégis kérdések mögé bújtak, ruhába a test, én előled, te a halál elől, elrejtőztek felkutathatatlanul, örök bújócskát játszottak, ők voltak a hunyok, te az el sem bújt kisgyerek, akit anyja a szeme előtt sem vesz észre, hol ez a gyerek, hát hová tűnt, nem találom sehol, hol vagy kicsikém, gyere elő, halál. MONOLÓG IV. ...hiszen aki halott, tudja, milyen a temetésre várakozni, lecsukott szemmel, kifestett arccal, összekulcsolt ujjakkal és összekötözött bokákkal imádkozni - dallamos rögkoppanásért, szebb oszlásért, feltámadásért, az idők kezdetéig -, és el sem tudja képzelni, milyen lehet az élet, mi lehet a születés után, amikor az anya először szoptatja a csecsemőt - mint őt Isten, amikor meghalt.
