Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11-12. szám - Gróh Gáspár: Fekete lángolás

annyit, hogy Csoóri küldetéstudatra épülő gondolkodásmódjának is át kelljen alakulnia.

Ennek megértéséhez utalnunk kell arra, hogy a Csoóri pályakezdésének költői magatartásában fontos szerepet játszott Petőfi, akihez a szabadság és a szerelem vallása, az igazságkeresés, a jó ügyekért való lázadás, „a néppel tűzön vízen át” szenvedélye kötötte. Különös véletlen, hogy amikor Petőfi odaveszett Segesvárnál, éppen annyi idős volt, mint 1956-ban Csoóri.

Ám akkor Csoóri mögött még nem volt kész életmű. Azt a Petőfi korát túlélő költő teremtette meg: ehhez tehát már nem kaphatott tőle mintát. Az életmű nem volt létrehozható egyetlen villámszerű fellobbanással, hanem csak az alkotó energiák, az idegrendszere mindennapos meg-, sőt túlfeszíté- sével. A forradalom élménye a kádári restauráció korában sem hagyta magára, a diktatúra azonban a rákövetkező furcsa demokráciában nem hagyta, hogy emlékké váljon. A demokrácia, ha csak üres forma, igazgatásrendészeti technika, nem számolja fel önmagától a diktatúra örökségét, így az utóbbi húsz év sem tette anakronisztikussá Csoóri szabadságharcos elkötelezettségét. Irodalmi életműve kiteljesítéséért továbbra is nap mint nap meg kellett küzdenie - nemcsak anyagával, hanem az elvégzetlen közfeladatok kényszerítő vonzásával is. Joggal érezheti úgy, hogy a megannyi változás nem tette a helyükre a számára fontos értékeket, sőt azok fenyegetettsége erősödött. Es, mert életútja egészét ezeknek az értékeknek igézetében járta, nem háríthatja el a visszatekintés feladatát.

Csoóri rendkívül sokirányú tevékenységet végzett, egyszemélyes szabad- csapatként, a nemzet lázadójaként, filmesként, esszéíróként, a történelmi emlékezet ébresztőjeként is. De életének ez csak az egyik, a látványosabb oldala. A másik: belső élete, amiről a versei szólnak. Mára háttérbe szorult az, ami korábban erre alig engedett időt. És elérkezett a mérlegkészítés ideje is. A Harangok zúgnak bennem verseiben a Csoóri költészetében mindig hangsúlyos belső számvetés különös súlyt kap.

Élete tárgya és anyaga lehet így költészetének, villanásaiban, távlatában egyaránt. Közben ámulhatunk képalkotó erején, asszociációi gazdagságán, be- leborzonghatunk, amikor a címben szereplő harangok éppen nem zúgnak, hanem fájdalmasan konganak benne. A kötetet elég találomra felütni, hogy minderre példát találjunk. „Összekaszabolt élet”-éről ír (Egy-egy szélroham jelöltje). Tárgyilagosan rögzíti, hogy „sértetlen órám / és sértetlen hazám nem volt nekem” {Láttátok, hogy barbárnak születtem). Elmondja, hogy milyen a megváltva is mintha megváltatlan maradt világ: „Hiába volt, hiába volt / annyi ütközet, annyi lárma, / maradt minden a régiben, / mint a megváltók arcvonása.” {Közeleg húsvét).

És az a kérdés égeti, ami (mint Illyés Gyula búcsúztatójából tudjuk), a mára már nem is lesajnált, hanem elfelejtett Veres Pétert, aki utolsó szavaiban feleségét és „ezt a szegény Magyarországot” sajnálta itt hagyni. Csoóri azt kérdi: „Mi lesz veled, országom, hazám?” (Járok fól-alá a házban), vagy, másként: „Hol vagy, Magyarország?” {Vörös hangyák másztak elő), és a leghangsúlvosabban a kötetet záró versben: ..de sietnem kell, sietnem haza / hogy megvan-e még a boldogtalan / bűnök hazája? Hogy megvan-e még?” (Hogy megvan-e még?).

21