Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11-12. szám - Gróh Gáspár: Fekete lángolás

gyobb teher az az életét meghatározó idea, mely szerint a világ javítható. Az öröklétre figyelve is rebellis szellem, aki már csak azért is lázad, mert mások nem teszik, és akinek a mások sebei is fájnak. És többszörösen fáj a világ meg- vált(oztat)hatadansága. Az évtizedekkel ezelőtt keserűen látott „fennkölten züllő ország” sorsa ma annyival elborzasztóbb, hogy a züllés gyorsabb, mélyebb és alpári. Hiába emelte fel tehát Nagy Lászlót követve Csoóri is Ady Endre ostorát, már csak a minden korábbinál riasztóbb kép rögzítése maradt neki: „Lassan-lassan már a szülőhelyem is / országos romkert, / szétdobált, királyi csontok nélküli / züllő temető.”

Németh László híres önéletrajzi vallomásának, az Ember és szerepnek meghatározója az a gondolat, hogy az alkotó elhivatottságában nagy szerepet kap az, hogy az alkotónak igazodnia kell az önmagáról kialakított én-képhez. De olyan képet alakít ki magáról, amely alkata legmélyebb valóságát fejezi ki. „írásaim elkészültek, de közben én is elkészültem; műveimnek megvan a külön értelmük, de miközben írtam őket, én magam is mű lettem, értelmet nyertem - fölöttük is.” - így Németh László. Nem csak az élet jelenik meg a művekben tehát, hanem a művek is az életben.

Csoóri Sándorral is ez történt. Nem (csak) úgy, hogy pusztán a szűkebb értelemben vett alkotásaiból lett mű. Németh László (Szabó Dezsőről tűnődve) írta: „Az egyik íróból mű lesz, és megmarad, a másikból író, és fölszívódik más életekbe.” Csoóri a kettőt egyesíteni tudta. Rendkívüli életművet teremtett és rendkívüli életet, életmintát kínált. Mindkettő megmarad, és mindkettő föl is szívódott. A papírra vetett életmű a magatartással, közösségi érvényű gesztusokkal, személyes kapcsolatokkal, a közéleti szerepekkel, látszólag a semmibe hulló, de sokakban mégis folytatódó szavak lett teljes. Hogy miként is történt ez? Elég, ha arra gondolunk: semmiféle esztétikai jelentése nincs annak, ha valaki leírja a saját nevét. Ám kihagyhatatlan Csoóri költői-írói életművéből (de Konrád Györgyéből, Mészöly Miklóséból, Petri Györgyéből és a többiekéből is) egy önmagában az esztétikum fogalmától távoli szignó: az az aláírás, amely a Charta ’77-tel szolidaritást vállaló nyilatkozat alá került. Egy gesztus, amely után az írói életmű mást jelent, mint előtte. Amelynek végső soron mégis van esztétikai jelentése.

Például ezért sem tekinthetünk el attól Csoóri verseit olvasva, hogy a művét az életével is írta.

Neki is, ahogyan az 1956-ot megéltekjavának (a szó sajnos nem többséget, csak minőséget jelent), a forradalom meghatározó élménye lett. Ám ez a tény, mármint a forradalom meghatározó szerepe, aminek deklarálása oly egyszerűen illeszkedik más mondatok közé, jóval többet jelent, mint első pillantásra vélnénk. Például azt, hogy akinek lépteit gépfegyverek mozduló csövei követik, azt, ha túléli, és ha idegrendszere sem omlik tőle össze, már nemigen hajlamos apró ijesztgetésektől megijedni. A végső fenyegetettség tehát kiölheti valakiből a köznapibb félelmeket, de egy életre elegendő okot ad az elégikus hangütésre. Csoóri példája legalábbis ezt igazolja. Életének két pólusa a hatalommal szemben való meg nem alkuvás bátorsága - és a majd minden verset jellemző elégikus hang lett. Az a hatalom megbukott, de világ nem változott

20