Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Gróh Gáspár: Fekete lángolás
GRÓH GÁSPÁR Fekete lángolás CSOÓRI SÁNDOR: HARANGOK ZÚGNAK BENNEM Van az irodalomnak egy fontos fejezete: az öregkori költészet. Az öreg költő persze — legalábbis az én szememben — fogalmi ellentmondás. A magyar költői hagyományban nehéz is öreg költőt találni, legalábbis a legnagyobbak között. Janus Pannonius? Zrínyi? Balassi? Csokonai? Berzsenyi? Petőfi? Vörösmarty? Ady? Kosztolányi? József Attila? Babits? Nagy László? Többségük ötvenéves sem volt, és még Pilinszky János sem töltötte be a hatvanat, mikor elment. Mai fogalmaink szerint Arany az Ószikék idején éppen hogy öregedni kezdett. Füst Milán ugyan alig harmincon túl már öregkori verseit írta, szegény Szilágyi Domokos pedig az Öregek könyvét, de Illyés Gyula nyolcvanon túl is a jövőbe nézve alkotott. (Persze említhetnénk Keresztury Dezsőt vagy éppen Takács Gyulát, akik túl a kilencvenen is nagyszerű műveket teremtek.) Csoóri Sándor legújabb kötetéről szólva nem feledkezhetünk meg arról, hogy a költő 1930-ban született. Ezen az alapon öregkori költészetet várhatunk tőle. Őszikéket tehát - úgy illenék. Ez a várakozás csak részben igazolódik. Nem tudjuk, mi is az, hogy öregkori költészet - az előzőekből talán látszik, hogy aligha életkori sajátosság. A testi nyavalyák kínjainak költői tárgyként való megjelenése? Aligha, ezen az alapon a betegségéről a nyolcvanas években írt versei is ide sorolhatók lennének. Az elmúlással való szembenézés? De hiszen az egész élet veszteség történet, az elmúlás kis tételekben üzen, s a bölcselet (és a költészet is az) legfőbb témája ezeknek az üzeneteknek az értelmezése, tucatjával lehetne idézni az erről született Csoóri-verseket is. A halál közelségének érzése sem életkorfüggő: József Attila utolsó verseiből, vagy Nagy László valahai kötetéből, a Jönnek a harangok értemből a halál jelenvalósága dermeszt - de ezek sem öregkori, hanem kései versek. Alighanem azért van ez így, mert a lélek nem öregszik, hanem érik. Csoóri e kötete is ezt tanúsítja. Témáiban ott van idestova nyolc évtized élménye - egyre erőteljesebben témává válik maga az erre való reflexió is. De elégiákban is meghúzódó életszeretet, a világ nézésébe fáradó szem őrizte kortalanság rendre felvillanó ifjúi fényei nem engedik át költészetét az öregségnek. Összegez, persze - de ifjúsága teljében is ezt tette. Jelen és visszatekintés, mai (külső és belső) nyavalyák, ez élet egészének „bevallását” sugalló lélekállapot nem függnek a kortól, Csoóri évtizedekkel ezelőtt is folyamatosan létezése idejének egészét hordozva szólalt meg, ahogyan majd három évtizede írta: „a megsemmisítő nyárban is / teljes életemre emlékezem.” Ezt teszi most is. És ez az élet nagy ívű, bizonnyal nagyobb ívű is, mint amekkorát a kor engedett. A „teljes élet” pedig valóban teljes, túl azon a jelentésén, mint ahogyan ebben a versmondatban a szó megjelenik. 17
