Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11-12. szám - Gróh Gáspár: Fekete lángolás

A történelemmel és politikával való szenvedélyes kapcsolat, maga a keserves, olykor felkavaróan unalmas kor, amitől mindig vissza kellett szerezni ellopott (államosított vagy éppen privatizált) életét, érvényessé tenni magát egy félig (esetenként egészen) érvénytelen világban. Csoóri Sándor a saját szabadságát sohasem individuális szabadságként kereste, személyes harcaiban közösségei szabadságharcosa volt. Egész lénye (így költészete) azt fejezte ki, hogy az egyetemes emberi jogok része a közösségalkotás joga. Az ember élete csak akkor lehet teljes, ha egy közösség tagjaként a közösségi jogokat is a maguk természetességében élheti.

Csoóri ennek a jogvédelemnek, ennek a szabadságharcnak nemcsak jelképesen, hanem valóságosan is meghatározó alakja lett. A hetvenes-nyolcvanas években egyike lett azoknak, akik a legtöbbet tették azért, hogy mégse legyen mindenki szem a zsarnokság láncában. Ezek a küzdelmek egész életútját meghatározták, lírai énjének is részévé váltak. Különös módon ezt a harcot nem a leginkább kézre eső eszközével, nem a költészetével vívta. Sőt: mintha lírája lett volna az a birodalma, ahova hazajárt megpihenni, az volt az otthona, ahonnan igyekezett kizárni a közélet, a politika gondjait. Legalább annyira, hogy azok közvetlenül ne legyenek jelen. Közéletiségéhez, felszabadító háborújához pedig megtalálta az értekező próza, a film, és az élőszó műfajait.

Uj kötetének nyelve, motívumrendszere ismerős, Csoóri több helyen szövegszerű kapcsolatot teremt korábbi verseivel. így például A Járok fól-alá a házban második versszaka így kezdődik: Járok föl alá muskátlis otthonomban, / s hallgatom: valaki a pincében / köveket roppant ketté fogaival.” Valaha ez a kép, a Berzsenyi elégiájában így hangzott: „Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba!” Nemcsak a motívum rokon, a mögötte lévő érzés is: lírai helyzet annyiban azonos, hogy a cselekvés lehetőségétől elzárva ma is a tehetetlenség ellen lázad. Valaha egy politikai rendszerrel és az annak fennmaradását lehetővé tevő történelmi helyzettel állt szemben. Joggal hihette húsz éve, hogy másként lesz, ám azzal kellett szembesülnie, hogy a változások a lényeget nem formálták át, a rendszer- és módszerváltás nem vezetett a kívánt szabadsághoz. Az egykori hitben való megcsalattatás már nem teremthette újra az egykori lázadót, mert lázadásának tárgya megfoghatatlanná vált. Az ifjúi dühök tompa sajgássá váltak, nyomukban egy máshogyan rossz közérzet következett. A lázadás {láz adás) gesztusa mégis megőrződött. Az ellenállás a régi, a harag is. Más intenzitással, de mégsem öregesen: bölcsebben és keserűbben.

A kötet versei stílusban, szemléletben könnyűszerrel beilleszthetők az évtizedekkel korábbi versek közé. Azok mindenképpen, amelyek a legszemélyesebb líraiság tartományába tartoznak. Kétségtelen poétikai újdonság viszont a szonettforma gyakori használata, s általában a rövidebb sorok, rövidebb versek, a kötöttebb és egyszerűbb kompozíciós formák előtérbe kerülése. Mindezek alapján ez a versvilág nem jellemezhető az „öregkori költészet” címszóval - legfeljebb akkor, ha már a három évtizeddel ezelőtti verseket is ide soroljuk.

De minden korábbinál jobban illik rá az „összegező” jelző, s helyesebb is így nevezni: nem tapintatból, hanem a pontosság okán. Csoóri Sándornak bőven van összegezni valója, ezért nincs ideje az öregségre. (Még akkor sem, ha a testét-lelkét támadó erózió kínjai sok erőt elvonnak tőle.) Ennél sokkal na18