Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Tornai József versei
tudja: léte semmi az emberekéhez és a csillagokéhoz képest. Amint lehet kilebben a szabadságba, fűbe és bokorba a barátaihoz. Éjszaka kint alszik, ez a szenvedélye: neki a sötétség és a rejtélyes dolgok kozmosza kell, a csönd, amit a magasságos fenyők és harsak lehelnek. O nem tud semmit, semmit a világról! O így létezni, napról-napra, évről- évre, senkit, semmiféle lényt nem háborgatva, nem harcolva már a nőstényekért, nagyobb rangért. Elfogadva, amit az ég és a kert ad, ez a két biztos-sugallatú erő a feje fölött, lába alatt. Hiszen ezek mindentől megvédik. Vannak gazdái, így tökéletes a befogadó földi rend! De engem ki őriz, milyen törvények szerint forgok én? Milyen galagonyás domboldalak forrásai itatnak szabadsággal? A fák íróasztala Nem, nem hiszed el, sose hiszed el, mennyire hiányzik nekem az erdő. A fák még ide, az íróasztalomra is fölkúsznak, így kiáltják az arcomba: gyere!
