Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Gráfik Imre: Vizuális nyelv - Képes beszéd (A cégérekről)

G R Á F I K IMRE

Vizuális nyelv - Képes beszéd (A cégérekről)

A kézműves kultúra kutatása (lásd GRAFIK 1985; 2000) kapcsán - természetesen nem teljesen váratlanul - olyan jelenségekkel találkoztam, melyek néprajzi örökségünk e területének szemiotikái (vö. VOIGT 1977) vonatkozásaira irányították figyelmemet. Legújabb vizsgálódásaim, a céhes élet tárgyi emlékeinek (céhemlékek) katalógusmunkálatai (lásd GRAFIK 2008) során, a címben jelzett összefüggés konkrét példái tárultak fel.

Néprajzkutató muzeológusként érdeklődésem alapvetően tárgyközpontú, amiből következően már korábban is megkíséreltem a szemiotikai/etnosze- miotikai megközelítés lehetőségeit érvényesíteni a múzeumok néprajzi gyűjteményeiben felhalmozott tárgyak értelmezésében (lásd GRAFIK 1997; 1998a; 1998b; 2002a; 2002b; 2004a; 2004b; 2005; vö. VOIGT 2005, 13).

A céh emlékek kifejezés olyan gyűjtőfogalom, mely magába foglalja mindazon tényeket, jelenségeket, tárgyakat, melyek a céhes életre vonatkoznak, legyenek ezek írásos feljegyzések, korabeli metszetek, művészi ábrázolások, fénykép-, film- és hangfelvételek, testületi és egyéni/személyes tárgyi dokumentumok

A céhemlékek fentebbi tágas köréből jelen tanulmányunkban - a szemiotikái szempontok érvényesítésével - a céhjelvényekre szűkítjük figyelmünket, mégpedig abban az értelemben, hogy a jelvényt szimbólumnak tekintjük, mely egy adott tudattartalom, meghatározható társadalmi kapcsolatrendszer képekben, tárgyakban megfogalmazott, vizualizált kifejezője, s mely egy bizonyos közösség összetartozását hirdeti. „Ilyen közösségi összetartozás - többek között - az egy mesterséget űzők együttese, a nyugat-európai gazdasági és társadalmi fejlődés során a 13-14. században kialakult kézműves érdekvédelmi szervezet, a céhtestület is. A mezőgazdasági termeléstől elkülönülő, már bizonyos piaci körzeteket ellátó ipari termelés jó része Magyarországon is - nálunk a 14. század derekától egészen a 19. század derekáig - a céhrendszer keretein belül bonyolódott le. A magyarországi céhek és kézművesek testületi és mesterségjelvényei tehát kereken öt évszázadot fognak át.” (NAGYBAKAY 1995, 5.)

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a céhbe tartozás rangját, az egy céhtestületbe tartozók öntudatát őrzik azok a tájnyelvi szólások is, amelyekben a meg-, illetve önbecsülés kifejeződése fogalmazódik meg: „Kivan a céh - együtt van a társaság; Büszke, mint akit céhvei temetnek - ugyancsak nagyra tartja magát”. (O. NAGY 1966, 112.)

A rendkívül kiterjedt emlékanyagból további szűkítéssel itt és most csak a cégéreket tárgyaljuk, korántsem a teljesség igényével, de azzal a céllal, hogy felhívjuk a figyelmet néprajzi örökségünk speciális kommunikációs elemeire.

A szerző tanulmányát a hatvanéves Pusztay lánosnak ajánlja. 60