Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Tóth Csaba: Egy új valóságélmény
Az 1973-as év, azonban nem csak emiatt volt fordulópont Szkok Iván életében. Ekkor került megrendezésre a Fiatal Művészek Stúdiójának évi kiállítása az Ernst Múzeumban. Itt Szkok Iván egyetlen munkával szerepelt, egy megmintázott női akt-mellképpel, ami szinte teljesen kiemelkedett a képsíkból. A realisztikusan megfestett gipszöntvényt két-oldalról, a már a Koperni- kusznál említett, ultramarin kékkel és kadmium naranccsal fújta meg szóró- pisztollyal. így olyan hatást keltett, mintha e két színnel lenne a mű valahonnan a magasból megvilágítva. (Az érzékcsalódás olyan fokot ért el, hogy minden látogató kereste a mennyezeten a színes lámpákat.) A Szkok kép mellett a kiállításon minden más festmény elvesztette színét, minden más szobor a plasztikáját. A látogatók negyedórákat tébláboltak a mű előtt, míg a többi alkotás előtt egyszerűen végigszaladtak. A Derkovits ösztöndíjas éveit ezzel a két munkával záró fiatal művész 1974- ben, harminc évesen önállóan állíthatott ki a Műcsarnokban, amire addig még nem volt példa. (Zárójelbe kívánkozik itt az a kiegészítés, Szkok Iván pályája valójában a Kőműves Kelemenné (1911) balladáját megidéző művel kezdődött. Itt fordított először hátat az absztrakt művészetnek, és egyenesen a magyar népművészet figurális tradíciójához nyúlt vissza.) 1974-ben azonban más is történt. A budapesti Képző-és Iparművészeti Szakközépiskolában egy évig tartó tanárkodásának hirtelen vége szakadt, mivel a „Kontúr” névre hallgató iskolaújság felelős szerkesztőjeként egy interjút készített az országot akkor épp elhagyó Lakner Lászlóval. (Lakner immár a negyedik figurális modern festőnk, Csernus Tibor, Szabó Ákos, Konkoly Gyula mellett, aki az akkor tapasztalható, kultúrpolitikai visszarendeződést nem tudta elviselni, és Nyugatra távozott.) Az interjú nem jelenhetett meg, Szkok Ivánnak mégis menni kellett. (Lakner egyébként az iskola növendéke volt korábban, tehát a dologban nem volt semmi természetellenes, ideológiai okokból azonban egy „diszidens” művésszel előhozakodni, úgy látszik főbenjáró bűnnek számított ekkor.) Szkok Iván azonban 1976-ban kapott még egy lehetőséget, önálló kiállítása nyílhatott a Bajcsy-Zsilinszky úti Stúdió Galériában. A kiállításra nagyon készült, csupa friss művet állított ki. Ekkorra teljesedett ki új valóság-arzenálja, ami a ’80-as évek közepéig nem sokat változott. A táblakép, egy döntő vizuális élményre épülő statikussága, mint kompozíciós elv, továbbra is megmaradt. A térbe való kilépés, a magas-relief, a plasztikus formaalakítás már korábban is részét képezte táblakép-festészetének. (A valóság egységének hirdetése, miszerint a természetben egyszerre vannak jelen a dolgok színükkel és formájukkal, szintén a korábbi évek felfedezése.) A plasztikus képek illuzionisztikus festői megoldásokkal történő kiegészítésére is ismerünk már korábbi példákat. A munkák fényszíneire, „az elektromos fény ördögi bűvöletére”, - illetve, hogy a színek soha nem állandóak, hanem a megvilágítás függvényei -, szintén már utaltam, de itt had essen szó még róla. Szkok Ivánnak a színes megvilágításról szóló észrevételei nem új-keletűek a képzőművészetben. Talán Caspar David Friedrich tájképein látunk először alkonyi megvilágításban természeti képeket, itt láthatjuk, hogy a táj mennyire 43
