Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Tóth Csaba: Egy új valóságélmény
más arcát mutatja ilyenkor. Később a hajnali és az esti fények teljesen általánosakká váltak a tájképfestészetben. Monet egyenesen „statisztikát” festett a napszakok színváltozásairól. (A roueni katedrálisról készült sorozata) Csont- váryt a baalbeki templom látványáról, egy hajnali titokzatos felébredés ihlette meg, amikor az egész templom-panoráma - rózsaszínben úszott. Szkok Iván azonban felfedezte a festészet számára az elektromos színes lámpák és neonok fényhatásait. (Az Utcaseprő képén a fényvisszaverő csíkok, és a közlekedési lámpák világítanak.) A neonfeliratok motívumként ugyan jelen voltak már a hiperralistáknál, de fényeffektusaikkal nem nagyon foglalkoztak. (Csernus Tibort a Hogarth sorozatában, majd csak a ’90-es években fog erre a festői problémára rátalálni.) Szkok Iván legjelentősebb előrelépését azonban az új valóságélmény létrehozásában a kiállításon szereplő Villanyoltás (1976) munkája jelentette. Ebben ugyanis egyidejűleg használt pozitív (domború) és negatív (homorú) öntvényeket a női aktokról, azokat szerves kompozícióba elrendezve. A testszínűre festett formákat ismét két oldalról, világító komplementer színekkel fújta meg, ami a nézőben furcsa érzékcsalódást váltott ki. így, szinte „pszeudo-térként emelkedtek ki” a negatív női test formái, „körbejárásra” késztetve a nézőt, egy újabb dimenziót nyitva a mű köré, a befogadására felhasznált időét. (Hatásában, az így készült művek a hologramhoz hasonló virtuális térillúziót keltettek a nézőben.) Szkok Iván statikus térplasztikái, ezáltal „mozgó” térplasztikákká minősültek át. Ez a metamorfózis, ez az átlényegülés, ez a delejes „életre-kelés” az a varázs, ami rabul ejtette a látogatókat. A két hétig tartó kamara-kiállítást 15 ezren nézték meg, amire példa, egy kortárs képzőművészeti kiállítás esetében Magyarországon még nem volt. Egyfajta újkori zarándoklat indult meg Szkok Iván „mágikus műveihez”, amire természetesen a kultúrpolitika is felfigyelt, de erről majd később. A művészettörténet korábban is ismert hasonló „bűvészmutatványokat”, itt most szándékosan használtam a lekicsinylő megfogalmazást. Bosch, Goya, Blake pre-szürrealizmusa, a barokk és a rokokó elkápráztató illuzionizmusa, a futurizmus és a szürrealizmus, valamint az op art és a kinetikus művészet érzékcsalódást-keltő egyes művei ide sorolhatók. Szkok Iván műveivel ellentétben azonban ezek az alkotások nem indukálnak a befogadóban olyan bizsergő valóságélményt, létezésélményt, amely egyébként Szkok Iván esetében Nietzsche terminológiájával élve, kivétel nélkül mindig „dionüszoszi” létélmény, az élet mágikus és egyben mámoros erejére koncentráló valóság- szomj. A Föld-anya, a Vénusz, a Szűzanya, az anya, a nő - az életet adó és életben tartó, a halált is legyőző ős princípium, amely Szkok Iván életművében is központi szerepet tölt be. Ugyanakkor mégsem a színesen világító női aktöntvény térplasztikák képezték a kiállítás kulminációs pontját, hanem a tárlat varázslatos egysége fölött, szinte „lebegett” egy mű, egy bensőséges lírai alkotás, a Család (1976). Üde, világos színhatásával olyan ünnepélyességet sugárzott, mint hétköznapok közt egy csendes, békés vasárnap. Akkor is, és ma is, ha rá gondolok, óhatatlanul megidéződik bennem, Van Eyck Amolfini házaspárja. Rembrandt fiatalkori, Saskiával közös Önarcképe., amikor a művész 46
