Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Pálfi Ágnes: "Az életünkkel itt nincs mit kezdeni?"
Földet húznak reám szerető kezek / Hiába kopogok, kimászni nem lehet.” S nem különben meghökkentő a költemény zárlata sem. Ez a talán szándékoltan ügyetlenül fogalmazott „post scriptum” arról a csalimesékre emlékeztető drámai fordulatról tudósít, hogy a lírai én gyakorta keresi fel saját nyughelyét: „Itt feküdtem egykor, eljárok telente, / Talán ez a sírom, talán csak templomnak keresztje, / Szürke óneső a látóhatárt veri, / testem a földet, lelkem az eget szennyezi. Aligha tekinthető csupán a véletlen művének, hogy ez a két költemény egyidejűleg, a Polisz 2003-as verspályázatán tűnt föl. Mint ahogy beszédes jelnek vélem azt is, hogy kortárs költészetünkben mind jobban tért hódít egyfajta „hótreál”, amely a próza látszólag keresetlen nyelvén a szöveg létrejöttének kín-keserveiről tudósít. Mintha a megörökítésre méltó téma egyre inkább a teoretikusok által megbélyegzett „valóságvonatkozás”, a mű meg(nem)szüle- tésének önreflektív dokumentálása volna. Álljon itt példaként k.kabai lóránt hát így című szövege, amely egyidejűleg kétféle attitűdöt hoz játékba. A fájdalmasan személyes témát, a már belsőleg is dialogikus lírai beszédmódot az énfelettes szövegszerkesztő-„dramaturg” tüntető józansággal „viszi színre”, távolítja el - egyszerre érvényesítve az avantgárd manifesztumok performantív, eltárgyiasító én-szemléletét és a lírai én szituálásának bensőséges, József Attilára emlékeztető gesztusát: „(a ki- és leírt realitást aligha haladhatja meg bármi is, / a meg- és túlélt irracionalitás ugyanúgy: alig se hat meg bárkit. / marad csak a lelassult, pusztán funkcionális működéssorozat; / már amennyiben annak nevezhető / az üres, üveges tekintettel lefolytatott köznapi gyakorlat; / a szemlélődésből is kiragadott szerencsétlen próbálkozások hada; [jól láthatóan erőlködöm, / keresem a megfelelő szót, / alkalmas mondatszerkezetet], / az alapvető szükségletek kielégítésére szorítkozó, / és azzal messzemenőkig, / mint a lehetőségek maximumával, / a jelenlegi összes elvárás netovábbjával megelégedő / kvázilét, / pszeudóélet.) // anyukám, ne olvass tovább. / nem szeretném, ha végleg kiábrándulnál belőlem ”2< „Műveld a csodát, nem magyarázd”!2 - visszhangzik bennünk Nagy László bölcs tanácsa. - Miért mégis az önreflexió, a mű szerzői kommentálása, létrejöttének tematizálása? Miért az ihlet bénultsága, a „csoda” műveléséről való tüntető lemondás? A nagy metaforák helyett miért a nyelvi aszkézis, az „alacsonyrendű realitás” újraképződő kultusza az ezredforduló költészetében? Miért a csontszáraz bölcselkedés, a végsőkig visszametszett, dísztelen, kopár próza? - Gyanítom, hogy többről van itt szó, mint pusztán stílusfordulatról, amely az álorcáit váltogató, maníros posztmodern ellenhatásaként következett be. Szaporodnak a jelek, amelyek arra vallanak, hogy ismét komolyra fordult a tét: mind fontosabbá válik a mű és az alkotó hitelessége, a memento móri perspektívája, a végső, „egyetlen realitás” egzisztenciális gyújtópontja. Szaporodnak az ópuszok, amelyek arra vallanak, hogy korszakváltó küszöbén állunk: a kortárs alkotók műhelyében itt is, amott is a műalkotás referenciális terének visszahódítási kísérlete zajlik. S ez óhatatlanul együtt jár a „valóságvonatkozás” mibenlétére való rákérdezéssel; így annak az elegáns posztmodern teóriának a megkérdőjelezésével is, amely valójában már magát a problémafelvetést sem tartja jogosultnak, mondván: „a fikció, mely a költeményekben jelenik meg, 38
