Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Pálfi Ágnes: "Az életünkkel itt nincs mit kezdeni?"
La tin-mix messzemenően referenciális, csak éppen referencia-bázisa maga sem más, mint fikció, hiszen az életnek, világnak, univerzumnak egyetlen olyan tartománya sincs, melyet fenntartások nélkül valóságosnak nevezhetnénk...”.’8 Az ezredforduló új költőgenerációjának láthatóan elege van már abból, hogy alkotói praxisával a „kvázilét” és „pszeudóélet” posztmodern esztétikáját legi- timizálja (annál is inkább persze, mert kénytelen belátni: a média sztárcsináló valóság-show-i sokkalta alkalmasabbak erre). Am ez a szemléleti fordulat egyelőre korántsem jár valamiféle látványos expanzióval. A „lehetséges világok” bűvöletében élő posztmodern szerepjátékosok kifulladása után legújabb költészetünkben egyfajta inercia és/vagy tudatos visszafogottság figyelhető meg. A szövegek gyakran „civilben” szólaltatják meg a szerzőt, megvonván tőle a poétikus kosztümök és pózok fedezékét. Ami elhangzik, az helyenként már-már anti-líra: köznapi nyelven előadott magánbeszéd. Am ugyanakkor - jó példa erre a három fenti idézet is — a lírai én szituálása szélsőségesen drámai: a versek a lét-nemlét határhelyzeteiről, a küszöbön való veszteglés állandósult létállapotáról tudósítanak. A performan- tív gesztus újra és újra a „katasztrophé” végtelenített pillanatára fókuszál - hol a beletörődés hideglelős józanságával, hol meg valamiféle irracionálisnak tetsző, „légből kapott” pátosszal, amely annak a reménynek ad hangot, hogy az emberi lét drámai határhelyzetei mindig is kétesélyesek. Mint ahogy maga a szó, a „katasztrophé” sem jelent feltétlenül összeomlást. Kemény Katalin figyelmeztet rá, hogy a görögben ’megfordulás’-t jelentett eredetileg, „pon39
