Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Pálfi Ágnes: "Az életünkkel itt nincs mit kezdeni?"

műalkotás immanenciája? És micsoda dolog az, hogy Ady nem „nyelvi meg- előzöttségről”, még csak nem is ihletről beszél, hanem az új meglátásának és megérzésének képességéről; mai szóval élve az érzékelésnek arról a „megváltozott tudatállapotáról”, amelyben a még nem is létező mű már mintegy kész formájában lebeg alkotójának szeme előtt - ami ugye, József Attila nevezetes fogalom-párjával élve, sokkal inkább a „passzív” intuíció, mintsem az aktív alkotói ihlet sajátja.

Ady itt nem a technére, a teremtés demiurgikus aktusára fókuszál, hanem arra a teremtő állapotra, amely megelőzi a létesülést; bibliai párhuzammal élve a mózesi teremtéstörténetnek nem a második, hanem az első „verziójára”, pontosabban fázisára (lásd az Úr szavait Madáchnál a Luciferrel folytatott vitában: már bennem élt, mi mostan létesült.”) A költő szerint a teremtés

folyamata nem zárult le - van új a nap alatt: az ember műve, amely azonban nem „önmagára mutat”, mint külön világra, hanem arra tanít, hogy ezt az újat a „teremtő könyvében” - önmagunkban és odakint, a reáliák világában is - meglássuk, észrevegyük. Ady szenzualista - az „új érzékenység” apostola, ha tetszik, aki amellett teszi le a voksát, hogy nemcsak a szó, a művészet nyelve van folyamatos keletkezésben, hanem a referenciák világa is — nem szimbolikus, hanem nagyon is konkrét értelemben." És elég csak néhány cikluscímét emlékezetünkbe idéznünk ahhoz, hogy újra felelevenítsük és komolyan vegyük a közhelyet: ez a költészet szinte folyamatosan a halál villámfényében születik (Az Illés szekerén, A menekülő'élet; A halottak élén). Ady verseiben ez az elsődleges „valóságvonatkozás”, a referencia gyújtópontja (közelítsünk hozzá akár szimbolikusan, a művek jelképiségéből kiindulva, akár konkrétan, a biográfiai élettények felől).

Bizonyos, hogy XX. századi költészetünkben a „halottak élén” Ady Endre áll. De a halállal korántsem csupán ő jegyezte el magát. A költészet referen- ciális terének meglátásom szerint ez az a közös „archimedesi pontja”, ahonnan érdemes volna egyszer feltérképezni a legnagyobbak életművét, és tipologizálni az alkotókat aszerint, hogy halálhoz való viszonyuk hogyan is alakult. Példának okáért Babitsnál ez a viszony egyszerre volt „vérszomjas vadházasság” (lásd kedvenc „szabadidős” tevékenységét, az éjszakai detektívregény-olvasást, vagy Laodameia című ópuszát), és volt reménytelen viadal, amelyet „hasonmásával”, a Betegség Démonával folytatott éveken át (lásd Balázsolás című költeményét). Ez a Démon az első világháború sokkjától elnémult próféta gégéjét, a hangadás szervét támadta meg, amely, mint tudjuk, az egoért felelős Bika testtáján, a torokban található.

Vagy itt van Kosztolányi, a „homo ludens’, aki a halált a két nem szerelmi „társasjátékaként” próbálta humanizálni, magához édesgetni (lásd Akarsz-e játszani? című költeményét), és aki naplójának tanúsága szerint halálos betegen szerelmesebb volt, mint valaha (talán az sem véletlen, hogy a rákbetegség neki meg az ínyét, az életélvező ínyenc szájszervét támadta meg). Am ugyancsak Kosztolányi volt az, aki A szegény kisgyermek panaszainak ars poétikus nyitóversében mintha a zseniális fiatal pályatárs, József Attila halálának körülményeit jósolta volna meg. Am ez a képsor nemcsak az intuíció döbbenetes példája, hanem egyedülálló költői metafora is, amely az ihletett alkotói álla30