Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Pálfi Ágnes: "Az életünkkel itt nincs mit kezdeni?"
pótról mint halálközeli élményről tudósít: „Mint aki a sínek közé esett... // Es általérzi tűnő életét, / míg zúgva kattog a forró kerék, / cikázva lobban sok-sok ferde kép / és lát, ahogy nem látott soha még: // Mint aki a sínek közé esett... / a végtelent, a távol életet / búcsúztatom, mert messze mese lett, / mint aki a sínek közé esett: // Mint aki a sínek közé esett - / vad panoráma, rémes élvezet - / sínek között és kerekek között, / a bús idő robog fejem fölött / és a halál távolba mennydörög, / egy percre megfogom, ami örök, / lepkéket, álmot, rémest, édeset: // Mint aki a sínek közé esett.”12 Korunk esztétája bölcs, amikor ezt állítja: „Az embert egyetlen igazi dolog érheti életében, és az a halál.” De abban már nehéz vele egyetérteni, hogy „A halálnak nincs kiterjedése, nincs világa. (...) az csak egy koppanás. Még fájni sincs ideje.”1* Hiszen az embernek folyamatosan fáj a halál, születésének pillanatától kezdve, amikor először sír föl; és akkor is a halál fáj, amikor, immár felnőttként eszmélvén magára, a „világhiány” avagy a jelenlétvesztés sokkját panaszolja föl. Mert mi más ez a sokk, mint annak a jele, hogy az embernek a teremtett világban kivételesen érzékeny antennája van rá, hogy meghallja azt a bizonyos „odaátról” érkező üzenetet? Mi más motiválná a művészt az alkotásra, ha nem a halál szüntelen közelléte, jelenvalósága? A keleti bölcselet úgy tartja: légzésünk ritmusában a kozmikus mozgástörvényt, a keletkezés és a megsemmisülés ciklikus váltakozását éljük át pillanatról pillanatra. S bizonyára nem véletlen az sem, hogy a jóga mindenek előtt a kilégzést, a „halál” fázisának tudatosítását, időtartamának megnyújtását gyakoroltatja, míg a belégzésről, az életenergiákkal való feltöltődés fázisáról így vélekedik: azt csak engednünk kell, hogy megtörténjen. De hivatkozhatunk biológiai létezésünk egyéb vonatkozásaira is: sejtjeink folyamatos pusztulására és újraképződésére, avagy az álom köztes létállapotára, melynek istenéről, Hüpnoszról a görögök azt tartják, hogy Thanatosz, a „fekete” halál „fehér” testvére ő. Gondoljuk csak meg: életünk csekély egyharmadát „álommunkával” töltjük; e tevékenységünket pedig olyan, a művészi ihlet működésére emlékeztető logika jellemzi, amely alkalmas arra, hogy feldolgozzuk az éber állapotunk hétköznapi tudatszintjén hozzáférhetetlen külső-belső történéseket is. Szigorúan orvosi értelemben az agyhalál beállta valóban „egyetlen koppanás” — órára, percre, másodpercre meghatározható, hogy mikor következik be. De vajon ez az egzakt tudományos meghatározás valóban törölni képes-e mindazt, amit a halál mibenlétéről az ember valaha is gondolt avagy sejteni vélt? A mítosz, az ember mitikus tudata ma már a múlté - állítják egyesek. Am én ezt alig hiszem. A minap hallottam egy dokumentumműsort a rádióban a szervátültetésekről; hiteles beszámolókat arról, hogy milyen lelki megrázkódtatást, esetenként identitásválságot okozhat az, ha az ember mellkasában egy halott szíve dobog... Nézzék el nekem, ha talán túlságosan eltértem volna a tárgytól. Néhány argumentumot szerettem volna csupán elősorolni annak alátámasztására, hogy a „referencia” mibenlétének kérdését újragondolandó miért is hajlok arra, hogy a „biográfia” avagy az „élet egésze” helyett a halál szemszögét kellene megneveznünk kulcsfogalomként, a végső, „egyetlen” realitás gyújtópontjaként. Nem új felfedezés ez, csupán újrafogalmazási kísérlete annak a régi 31
