Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Pálfi Ágnes: "Az életünkkel itt nincs mit kezdeni?"

oldódott meg. Só't: élesebben vetó'dik föl, mint valaha. Hisz voltaképp mit is kellene hogy értsünk ezen a mára már kanonizálódott jelelméleti szakszón?

A műelemzó'i gyakorlatban a referencia manapság többnyire „megbélyegzett” fogalom; elsősorban a szerzői biográfiát értik alatta, amely mint külső valóságvonatkozás elhanyagolható, sőt kifejezetten kerülendő a művek immanens értelmezésekor. Jelzem, a biográfia mibenléte ugyancsak tisztázatlan, kérdőjeles itt; hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy az adott művel összefüggésbe hozható konkrét élettényekről, dokumentumokról van-e szó, netán az alkotó személyes reflexióiról, avagy a biográfus narratívájáról: az ouvre kronologikusan elbeszélt alakulástörténetéről vagy az alkotó „sorsregényéről”.

Nem kevésbé problematikus az a megközelítés sem, amely a referencián az „élet egészét” érti; pontosabban az „egzisztenciális tapasztalatként értett életet”/ amely az adott mű létrehozásakor alkotójának - úgymond - a „rendelkezésére állt”. Egyik esetben sem merül föl ugyanis az a kulcskérdés, hogy a refe- renciális viszony (a mű mint „jelölő” és a valóság mint „jelölt” kapcsolata) távolról sem egyoldalú. Hiszen a keletkező mű az alkotó számára az élettapasztalataihoz való hozzáférés gyakorló terepe, módusza, és mint ilyen, korántsem csupán „befelé, önmagára mutat”,9 hanem alakítólag hat vissza „élete egészének” referenciális terére. Az alakuló életmű folyamatosan átértékeli, felülírja a biográfiát: nemcsak a múlt „archimedesi pontjait” rendezi újra, de az alkotó jövőbeli sorsalakulására is döntő hatással van: verséért perbe foghatják, mint József Attilát, vagy egyszercsak azon a harctéren találhatja magát, amelyet költői víziójában halála helyszíneként jósolt meg, mint Petőfi Sándor. De ami „békeidőben” talán még ennél is fontosabb: az alkotói praxis olyan új mozzanatokat, eseményeket hoz a felszínre a múltból, amelyek mint valóságvonatkozások korábban igazából nem léteztek az alkotó számára sem. Megne- vezetlen, homályos emléknyomokként voltak jelen csupán valahol a tudata peremén, az álom és ébrenlét határán, arra várva, hogy valóságos létezésre tegyenek szert vagy végképp a nemlétbe süllyedjenek.

A művészről joggal mondják, hogy „nem a földön jár”, hogy a „való világban” nehezen igazodik el. A művész olyan ember, aki nem tud mit kezdeni a „rendelkezésére álló” referenciákkal; s ha akceptálja is létezésüket, kritikai attitűddel viszonyul az élettények ready made olvasatához, a dolgok és az őket jelölő fogalmak megfeleltetésének köznapi automatizmusaihoz. Azért adja fejét az alkotásra, mert az élmények és élettapasztalatok az ő számára igazából csak közvetve, művek létrehozása révén realizálódnak, válnak ténylegesen megfoghatóvá. Ám az, ami ily módon valóságossá válik, mindig valami új: már nem egészen ugyanaz a tárgy és nem egészen ugyanaz az érzés.

Hogyan is fogalmazott Ady? „Önök, kik most tárlatokra járnak, húsz évvel ezelőtt nem láttak rőtvörös eget, violás rétet, kék ugart s effélét. Ma látnak. Jönni szokott időnként egy piktor, ki újat lát. Megfesti. Megtanítja önöket új színekre. És evvel megtanította önöket látni. Baudelaire hangulatait Baudelaire előtt biztosan, határozottan nem érezték az emberek. De jött ő. Megérezte ő. Verseiben beszámolt róluk, s megtanított minket új hangulatokra.”10

Gyanítom, hogy költőnk ezzel a megfogalmazásával manapság nemigen aratna sikert az úgynevezett mértékadó teoretikus fórumokon. Mert hol itt a

29