Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Pálfi Ágnes: "Az életünkkel itt nincs mit kezdeni?"
P Á L F I ÁGNES „Az életünkkel itt nincs mit kezdeni"?1 BEKEZDÉSEK A MŰALKOTÁS REFERENCIÁLIS TERÉRŐL TEÁTRUM MORTIS: „Az életet kizárólag az élet hiányával lehet érzékeltetni, a HÁLÁL szólítása útján”-’ - állítja Tadeusz Kantor, a világszínház huszadik századi nagy nyelvújítója. Hozzátéve, hogy ez feltehetően sosem volt másképp: a Shakespeare és Wyspiaríski kaliberű drámaköltők mindig is „onnan”, a túlsó partról kapták az „üzenetet”,' a „Halál mércéjével” mérték a sorsot.4 S valóban hosszan sorolhatnánk a példákat. Gondoljunk Puskin „halálszínházára” - a kistragédiákra, s köztük is kiváltképp a zseniális Don Juan-átiratra, A kó'vendégve. A költőnek arra a radikális újítására, hogy a történetet mintegy a vége felől, a temetői jelenettel indítja, és arra a meghökkentő hasonmás-dramaturgiára, ahogyan a halottat és az élőt ebben az első jelenetben színre lépteti. - Anna a temetői kriptabolt előtt a férjét siratja. S amikor a mozdulatlan kőszohor takarásából kilép a hős, mintha maga a halott elevenedne meg, és támadna föl Don Jüanként: a néhai férj, aki élőként hiába sóvárogta a törvényes hitves szerelmét. Ám ez a hős már nem ugyanaz a kíméletlen szívtipró, akinek a drámatörténethől megismertük: Erosz keresztény géniusza ő, aki megjárta a poklot - a szerelmes Don Juan. A dramaturg Puskint ebben a történetben voltaképp ugyanaz a „misztérium” foglalkoztatja, mint Kantort: az „átmenet”, a visszaút mikéntje a holtak világából az élők világába. S tegyük hozzá azt is, hogy Puskin számára ez az eszme korántsem csupán „a dráma-fikció imaginárius valóságát’” jelentette; „romantikus” párbajhősként ő az életét is kockára tette érte. És előérzete nem csalt: halála nemzeti gyász volt, sűrű könnyhullatás a költő „kőszobra” előtt, és ugyanakkor valóságos feltámadás - műve és ő maga is visszavonhatatlanul életbe lépett. A poétikai diskurzusból manapság mintha hiányozna ez a villámfény, szemléleti gyújtópont: a halál szemszöge, melyből az élet értelme belátható. Az elméleti gondolkodás nálunk ma olyan, mint egy magabízó fiatal felnőtt: módszeres, szigorú, kategorikus. Legfeljebb a költőnek bocsátja meg, ha - mint a monomániás Pilinszky - olyasfajta „gyanús” fogalommal operál esszéiben, mint a végső, egyetlen realitás, melyet Krisztusként ráadásul még meg is személyesít.6 - Elet és mű egysége? - ugyan kérem! - ilyesfajta „vízözön előtti” idea mértékadó tudományos körökben ma szóba sem hozható! Ám az imponáló felkészültségű szaktudós jól szabott varázsköpönyege valahogy sosem ér le a földig - kilóg a lóláb alóla minduntalan. Mert lett légyen bármennyire is egzakt az úgynevezett ’valóságvonatkozás’, a referencia fogalma, amellyel az (élet)mű hitelességének, valóságfedezetének XIX. századból örökölt „romantikus” felfogását váltotta le, maga a kérdés ezzel az átnevezéssel korántsem 28
