Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Halmai Tamás: A kifejezés aranyketrecében

ki, hogy szeretetével a külső világ segítségére siessen” (AER, 18.); „Élni és élni segíteni erőivel, bizalmával, bátorságával, alázatosságával, ez az író - Pilinszky János szavával, írnok - dolga. Szóvátenni az igazságot, ez a föladata, s ha ezt akarja, akkor szólhat mindenről a sajátjaként, sőt, akkor csak úgy szólhat mindenről, mintha a sajátja volna” (AER, 33.). A „Miért írunk?” kérdésére fogalmazott válasz újra hit és szeretet feltétlenségéből vezeti le a mérő adó művészi alkotás feltételeit: „Mert ki akarjuk mondani s közölni akarjuk másokkal a hitünket, amit igaznak és fontosnak tartunk itt és most, a világban. Nem a véleményünket akarjuk közhírré tenni, hanem a hitünket, ami emberi létünk foglalata. Hit, amelyben teljes emberségünk, tehát a szeretetünk is kifejeződik. [...] Azért írunk, mert testvéreinkhez el akarjuk juttatni a lélek üzeneteit, az egyház, a világ és a magunk üzeneteit is, és így akarjuk szolgálni az emberiség - sokszor oly kilátástalannak látszó - lehetséges egységét” (AER, 9-10.); „Hogy a keresztény ember éber figyelemmel, szeretettel és részvéttel éljen a világban, s küldött módján, ezért is írunk” (AER, 14.). (Egy ízben egyenesen imabeszéddé lényegül a hitvalló szólam: „Tisztítsd meg toliamat, Uram, hogy méltóképpen hirdethessem a létezés egységét” [AER, 34.].) Jellemzően szikár reflexió ad értelmet a megkapóan naiv olvasói tanácstalanságnak („...mit lehet kezdeni az ön költészetével?”): „Az én költészetem azzá lesz, ami magában a legjobb. Ha akarja” (KSz, 13.). De ez már a megértés kérdéskörébe vezet, her- meneutikai irányokat nyit. Márpedig Vasadi írásaiban a hermeneutikai gondolkodás is transzcendált értékfogalmakhoz igazítja magát: „Aki szeret, szabadon gondolkodik. Aki szabadon gondolkodik, jól gondolkodik. Aki szeret és jól gondolkodik, eljut a megértés művészetéhez” (KSz, 116.). A magát „Isten leltárosa”-ként (KSz, 124.) fölfogó alkotónak nem marad egyéb választása, mint fölmérni, számba venni, megolvasni a világot - ragaszkodva hite igazságához, s törekedve a (metafizikai és esztétikai) igazságosságra: „Az alkotóba »beletranszcendál« a világ, az ember belső végtelenjébe kér bebocsátást, ide menekül saját fagya elől, s ott bent az újjáteremtésére vár. Nem művész az, aki meg tud feledkezni a világról” (KSz, 124.); „Mert a művészetben van valami a kinyilatkoztatás villámfényéből, amelyért az alkotónak felelnie kell, mivel ez világítja meg mások számára a létezés, az élet, az üdvösség esélyeit. Ezért az alkotónak a művészetéhez való hűsége annyi, mint hűsége az igazsághoz” (KSz, 127.).

(Énekbe rendeződő'kiáltás) A lélek mélyét és a végtelen távlatait kozmikus társaknak látni: ősi vallási tapasztalat, egyben ismerős művészeti toposz. Nem is a gondolat újszerűsége, inkább a fogalmazás békés evidenciája nyűgözheti le az olvasót: „A népköltészet nem a rigmusain múlik, hanem azon az eltökéltségen, hogy a nép elmondja bármi áron a szíve szerinti történetét. [...] A jelentős költészet ma sem más, mint a lélek legmélyéről föltörő, s énekbe rendeződő kiáltás, amely a végtelenhez hangszereli magát. Profán vagy vallásos imádság, vagy egy a kettőben. A szellem örökös kihívásaira adott válasz, amely nyugtalan s nyugtalanító formákban vibrál, s mégis, az egész békéjéről beszél” (KSz, 11-12.). Kiáltás, ének és imádság egymásba alakuló kompozíciói a folyamat szellemi-művészi bonyolultságával szavatolnak azért, hogy ami születik, való23