Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Halmai Tamás: A kifejezés aranyketrecében

ban bonyolultabb rendekről ad hírt. Ezért kér bizalmat a művészet, ezért jogosít reményre a nyelv: „A művészet tebát nem dekoráció, nem mankó, nem fájdalomcsillapító, sem ösztöke, hanem a lét, az idő, a történő valóság legsűrűbb terméke, tükre, befolyásolhatatlan lényeg-mutatója” (KSz, 122.); „Az igazi nyelv bátorsága erkölcsi erejében van. [...] A nagy nyelvek páratlanok. Mégis, éppen a nagy nyelvek testvérisége ad egyetemes emberi reményt” (TJ, 222.).

(A rend szigetet) A művészet és a nyelv általában s alapjaiban — de kimagasló művekben különös erővel mutatkozik képesnek arra, hogy az egész közelébe férkőzzék, s a tapasztaláson túli világból hozzon jeleket: „A vallás és a költészet az egész fölismerésére tör. Nem is lehet másképpen: a teremtésben egybefonódtak és egymás történetének tanúi. Folyton kölcsönzik egymásnak javaikat. [...] Egymás felé zuhogó két áramlás ez; az egyesülésből remekművek emelkednek ki, mint a rend szigetei” (TJ, 230.). Vallás és költészet egymásra utaltságát már érintették korábbi szöveghelyek is. Vasadi számtalan alkalommal tér ki erre, s nem ritkán teljes írást szentel a témának, a vallásból lett költészet és a költészetben rejtező vallás kérdéskörének. Egyik okfejtését — a Művészet és transzcendencia című esszéből -, hogy a gondolatmenet ne sérüljön, hosszasabban idézzük: „A megfelelés, az elnyűhetetlen kapcsolat a - szent - írás és a művészet között nyilvánvaló. Az ember nem azért imádkozik, hogy lebegjen, hanem mert össze kíván kapcsolódni a lét legmélyével; ebben fejeződik ki megmaradásának vágya, örökélet-igénye. Ugyanígy, az ember - például - nem azért ír, hogy az üres papír megteljék, hanem mert az elmosódó gyakorlat - a legszemélyesebb élete - teljes értékű, visszanyert fényű rehabilitációra serkenti. Újjá kell teremtenie azt, ami elfáradt s folyton elfárad benne, bennünk, körülöttünk, a valahai tökéletesség paradicsomi emlékezetében. Az írásban Isten szól. A művészetben is van valami, ami - az alkotó számára is - megfoghatatlan, kapott, korábban nem ismert, később megismételhetetlen vonás, vonatkozás, sugallat. [...] Ami az írásban misztérium, az a művészetben is az, de így nevezzük: egyetemesség. Ami az isteniből a művészetbe, a műbe átível, átszikrázik, az a transzcendencia. S mivel a művészet mindig több a ténylegesnél, ezért alapvetően transzcendens” (KSz, 123.).

(A jók fóltétlensége) A kimagasló alkotások szerepéről beszéltünk az imént. Hozzá kell tennünk: Vasadi a „remekmű” jelentéskörét rokonszenves határozottsággal terjeszti ki - jószerével mindenre, ami szép és segít: „Csak remekművektől gyógyulhatunk meg, amilyen az abszolút jövőnk, a holnapi napfölkelte, a csillagokkal telitűzdelt éj, fölöttünk, előttünk és bennünk. Amilyen a kezünkből kikerül, átvilágít, föltűnik és eltűnik. És eltűntük után bizonyítják, hogy az igazi valóságról adtak jeleket, következésképpen nem igazi valóságban élünk. Csak az igazság a szellemben, az eszközben, a dologban teremti meg számunkra a mindennapok kivilágított udvarát, az értelmes türelmet, a jók föltétlenségét” (SAI, 14.). A „mindennapok kivilágított udvara” afféle elérhető' édennek tetszik. Tévednénk? Lehetséges. De elkerülhetetlen, hogy valamit (valamiképpen) meg ne értsünk Vasadi szavaiból. „Minden művet leírhatatlan

24