Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Halmai Tamás: A kifejezés aranyketrecében

szépség. A költészet mindig erre az eredeti egységre utal” (TJ, 228.); „A költészet mindenről szólhat. Mielőtt a misztikában elérné a csúcsát, semmi emberi nem idegen tőle. [...] A misztikában elhalnak a költészet utolsó léptei” (TJ, 231.); „Ha költészet ezt műveli, vagyis minden látható mögött a teljességre utal, akkor az emberi szférában Isten mintájára cselekszik” (TJ, 236.).

(Az angyal szigora) Mindezekből következően az eszményi költői magatartás Vasadi számára csakis a folytonos figyelem, a szakadatlan készenlét, a túloldalokra fig)’elő éberség létállapotaként értelmezhető. Nem meglepő, hogy e vágyott tulajdonságokat egy helyütt a jézusi jelenség misztériumából eredezteti: Jézus pillantása, érzékenysége s türelme. És a költőé, e legnagyobb árnyékában? Mi az övé? / Az érzékenysége, amellyel fölfog és visszahat. A pillantása, amellyel az arányokat keresi. A gyanúja, amellyel fürkészi a csöndet. A türelme, amellyel kivár. / Nem úgy figyel, mint aki kikényszeríti az eseményekből, amit látni akar. Nem úgy, mint a bíró, aki tudja, része van a vallomásban. Nem valamit figyel, hanem mindenben azt, ami belőle következik. Nem szuggerál, figyel. De van ebben a figyelemben valami az angyal szigorából. [...] így él, így figyel. Elébe megy a közeledő egésznek, de attól karnyújtásnyira megáll és csak az egyetlenért nyúl ki. Más most nincs a szívében, csak az elszántság, hogy merje mérni azt, amihez nincs mércéje; a pallér, a szénhordó konokságával rak, s lapátol” (TJ, 233-234.). Rilke leveleiből, Heidegger kései esszéiből s Pilinszky publicisztikájából ismerős érvvezetés ez. Amely nem is érveket: érveknél tartósabb sejtelmeket fűz egymásba. S amely egyetlen egyszerű kijelentésre szűkíti az ars poeticát, a költői tevékenységet a „kell” egyszerre erkölcsi és misztikus parancsával magyarázva: „Azért írok verset, mert kell” (SAI, 116.). A bővebb fogalmazás se mond mást; legföljebb pontosabban nevezi meg az alkotói létállapot sajátosságait, s részletezőbben fejezi ki a benső utasításnak engedelmeskedő író társadalmi helyét, helyzetét - és felelősségét: „.. .az írónak a magányos értés pozícióját kell választania. író az, aki önkéntes szobafogságra ítéli magát, hogy megteremtse művében a szellemnek azt a szabadságát, amely a szaporodó félreértések által elnyomott tömeget majd megszabadítja - önmagától. [...] A szobából csak lefelé vagy fölfelé vezet ki út. A két irány voltaképpen egy, illetve amit a magasban keresünk, az a mélyben van, s megfordítva. így igazi kitörés nem nyílik másutt, csak a kint kezdődő, de befelé terjeszkedő végtelenben. A különböző irányból jövő késztetések centrumában, ott, ahol az írástudó tartózkodik, okosan manőverezve alkalmasint csak lebegni lehet. A lebegést azonban leghelyesebb egy vaskos székre nehezedve elvégezni” (SAI, 117-118.). (Érdemes itt észrevennünk a pátoszt józan egyensúlyban tartó önirónia alakzatát, a „kint kezdődő, de befelé terjeszkedő végtelen” trópusát alázattal ellenpontozó „vaskos szék” derűs szimbolikáját.) Michelangelo Piétaja kapcsán ugyanaz a fölfogás igyekszik visszatérni a művész elhívottságának eszméjéhez, mint - a második idézetben - Pilinszky szóhasználatára hagyatkozó hűséggel: „...a művészetnek nem sztárjai, hanem munkásai vannak, akik egyedül a műre figyelnek, ahogy bizonytalanul előbátorkodik a homályból. Abban a belső tágasságban ott él az egész ember teljes sorsával, s az emberségben megkopott időkben onnan lép

22