Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Halmai Tamás: A kifejezés aranyketrecében

más, költői, azaz totális emlékezetű és felső fokon működőképes, minthogy Létre irányuló” (SAI, 13.).

{Széliéin, költészet, liturgia) Az esszék nyelvi-irodalmi reflexiói rendre azt tudatosítják: a költői beszéd - akárcsak a papi rítusok - az idő és tér korlátái közé zárt létezésből kínál kiutat - de legalábbis időleges kitekintést. Ennyiben az örökkel, az istenivel, a valóságossal tart rejtélyes kapcsolatot. Csak néhány példa: „A költészet az ember vallomása arról, ami a létben igaz és fontos. [...] A költészetben az egész emberi történetről, az ember sorsáról van szó. [...] A költészet minden ember érdeke” (TJ, 4L); „A valóság - s nem az »egész« rangjára emelt »részlet«, vagy a mesterkélt révetegség - a valóság oly nagy és titokzatos, hogy a legnagyobb költők egyetlen látomása. E valóságba beléha- tolni, feltárni azt, körülhatárolni a kifejezés aranyketrecében: megmutatni, ami van; megszólaltatni azt, ami él, a költészet hivatása” (7J, 42.); „Mert a költészet szét tudja feszíteni az idő palánkjait, hogy ott beáradjon az örök, meg tudja sejttetni szavaival a kifejezhetetlent. Ezért a liturgia és a költészet édestestvérek. [...] Az igazi költészet magát a misztériumot ragadja meg, hogy kimondva mindenkiévé tegye. Azt mondja a szentre, »aranytál«. Jézusra, »egyetlen Cédrus«. És ezzel többet mond a nevénél” {TJ, 135-136.). A mindenkiévé tehető misztérium kétségtelenül korszerűtlen elképzelés. A posztmodern irodalomértés összefüggései közt mindenképpen. De ez az, amire szívünk szerint azt mondanánk: az időszerűtlenség látszata itt (is) az időtlenség tartalmait takarja. Talán. Amint lényegi tartalmak összpontosulnak a szépségben is - amennyiben az eredethez a költészet közbenjárásával visszavezető misztika vagy a teremtés művét saját alkotásaival folytató költő képzetéből indulunk ki: „A szellem a költészetben egységként jelenik meg, mint lényeg, kifejezés és

Majális

21