Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Vasadi Péter: De hol a vad? És ki a vad?
V A S A D I PÉTER ✓ De hol a vad? Es ki a vad? Ha költő beszél a költészetéről, akkor egy ember beszél az emberről. Lévén, hogy a költészethez valamilyen formában mindenkinek köze van, annak is, aki - úgymond - nem szereti a költészetet. Az elutasítás is viszony (de nem kapcsolat). Ez a „nem-szeretem” nem azt jelenti, hogy az elutasító érzelemvilágában szétszórt, megbúvó vagy a gondolkodásába fölszüremlő, s kétség kívül költői, költészeti elemektől idegenkednék, tagadja meg őket, hanem burkoltan egy véleményt - s benne egy félreértést - fejez ki: én nem vagyok költő. Nem tudok róla beszélni, mondja. Dehát például az emberségről sem tud, mint olyanról beszélni, pedig ember. S ha embervoltáról tényleg nem tud érdemlegeset mondani, attól még ember marad. Tegyük föl, hogy egy betonútépítő szakmunkás válaszai ezek kérdéseinkre; egy más hivatású ember nem-hivatásos válaszai, amelyeket ezért kérdésekként is fölfoghatunk: van-e olyan hivatás, amely - mivel emberként érintve vagyok - megvilágítja nekem azt, amit én is látok, csak homályosan, én is, szólnék róla, de nem tudok? Van. Illetve vannak. Köztük a költői, az általa képviselt és megjelenített lelki-szellemi-szóbeli jelenség, amit költészetnek nevezünk; benne és általa ember beszél az emberlétről. Három történet következik. Az első: két székely megyen a vásárba. Szekerük meg van rakva áruval. Az utat esővájta mélyedés keresztezi. Nagyot döc- cen a kétlovas szekér. A hajtó székely megszólal: Bukkanó!... A másik csöndben zötykölődik az oldalán. Megérkeznek, eladják áruikat, alszanak egyet, s másnap ugyanezen az úton kocognak hazafelé. Odaérnek a bukkanóhoz, megdobja őket a túlpart púpja, mire a hallgatagabbik székely megszólal: Az!... Hát nem eg)' politikusi alkat, az biztos. A két szó között bizonyára elhangzottak más szavak is, de a két pillér-betűalakzat a belső értés olyan csönd-ívét feszíti ki, amelyet - saját kockázatomra - a költészet keletkezésének, megzavarhatat- lanságának, kiemelkedő s visszasüllyedő tengelyének, vemhes csöndjének, megértés-szimbólumának tekintek. Van a költészetben valami tiszta lényeg, amelyről ugyan szavakkal kell beszélünk, s szavakban elmondanunk, de fölfognunk, át-élnünk, át-értenünk csak a szavak megszűntében lehet. Ez a tiszta lényeg kezdettől, a kezdeteitől jellemzi a költészetet. Mondhatjuk jelentésnek, anonym bizonyosságnak, misztériumnak is. A második történet: bekopogtat a hírneves rabbihoz egy kételkedő. Rabbi, van-e Isten? A rabbi azzal küldi el őt, hogy két nap múlva keresse föl újra. A harmadik nap reggelén jön a kételkedő. Rémültében nekidől a falnak, látván a rabbi kialvatlan, gyűrött arcát, karikás, égő szemeit, s halva rekedt hangját: - Talán mégis van!... Sietve szedi lábát a kételkedő; ha ilyen ára van a lehetségesnek, akkor mennyibe kerülhet bizonyosság? Ez a talán, a parttalan nyugtalansága, visszafojtott ujjongása, sötét gyásza, a gondolkodás akut tehetetlensége, a boldog sikertelenség, hogy el lehet újra kezdeni, éppen mert nem elég, semmi sem elég, hogy belepusztulunk, bár élnénk érte örökké, vagyis nem 14
