Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Molnár Miklós: Bloom-tézisek

szála, Jim. Te semmilyen tekintélyt nem ismertél el, és minden hivatalosságot és beérkezettséget rojtosra gúnyoltál. Édeskevés közöd lehet holmi mucsai töketlenkedésekhez, melyeken kibérelt lelkiismeretű EU-lakáj politikusok viszik a prímet, akik tuti, hogy egyetlen sorodat sem olvasták.

A hivatalos Bloom-zsúrok eszmei alapja (már ha egyáltalán beszélhetünk e tárgyban eszmékről), a bloomológia meglehetősen vérszegény értelmiségi nyivákolásnak, szinte semmilyen szellemi feszültséget nem keltő, semminemű társadalmi vagy művészeti kezdeményezést nem tartalmazó bennfentes irodalmi fecsejnek a terméke. Az ország kisemmizett, megalázott milliói és a földkerekség milliárdjai légmentesen ki vannak zárva ezekből a mandarin-puttyo- gásokból. A nemzetközi szemfájásban szenvedők látják, hogy süllyed a Titanic (érdemes talán megemlíteni, hogy 1911. május 1-jén bocsátották vízre a belfasti Harland és Wolff hajógyárban), ám bloomológus uraimék önfeledten pezsgőzgetnek-táncikálnak a hajó szalonjában, herdálják a köz pénzét (hogy mást ne mondjak, lélegeztető készülékek tucatjai válnak füstté), és úgy viho- rásznak a mulya Jim angol-görög-héber-kelta-latin-magyar-ófelnémet szóviccein, mintha csiklandoznák őket. „Magára vessen - gondolják magukban -, aki soha, még vásáros ünnepeken sem veszi a kezébe Joyce-ot: az ilyenek bloomo- lógiai szempontból egyáltalán nincsenek is.”

A mi együgyű bloomológusaink viszont azzal áltatják magukat, hogy ők bezzeg vannak, sőt hogy a van ás az ő magasztos kiváltságuk. Csupa kozmikus fontosságú kérdést feszegetnek: Mivel járultak hozzá a magyarok a joyce-i életműhöz? Hány magyar angyal fér el az író zaklatott elméjének tűhegyén? Szerintük Joyce-ot hallatlanul izgatták írség és magyarság komoly és komolytalan összefüggései, s emiatt számtalan titkos magyar vonatkozás lappang az Ulysses-hen. Jó pár magyar szó, kifejezés és fordulat bukkan föl benne, furmányosan belesimulva az író titáni, magyarán hanyatt-homlok jéghegynek tartó kísérletébe, hogy életművét valamiféle nyelvi univerzalizmus révén is egyetemes jelentőségűvé tupírozza föl (már ahogy fél tucat indogermán nyelv meg legföljebb harminc magyar szó fogyatékos ismeretében nyélbe üthető a „nyelvi univerzalizmus”).

Már gyerekkorában megmutatkozott, milyen faramuci géniusz motoszkál a kis Jimben. Mikor beiratkozott az elemi iskolába, és megkérdezték tőle, hogy hány éves, nem azt felelte, hogy hat és fél, hanem azt, hogy fél hét. Ez is lett aztán a csúfneve.

„ Veszélyesen kell írnunk”, kurjantotta a fölserdült Félhét Jim, és megtöltötte ciánkálival a töltőtollát. Nagy kezdőbetűs Irodalmat írt; az ő pokolian agyafúrt kirakójátékában mindennek jelentése van. Jogosan állapította meg egy bírálója: „Bloom még szarni sem tud anélkül, hogy ne illusztráljon vele valamit.”

Az Ulysses a huszadik század egyik legelképesztőbb - mások szerint legher- vasztóbb - irodalmi vállalkozása (Virginia Woolf szerint „egy undok filosz műve, aki állandóan a pörsenéseit vakarássza”), melyet elejétől a végéig (vagy végétől az elejéig) szinte senki sem olvas el rendesen. A könyv helyszíne egyrészt Dublin, ahová 1904 után Joyce csak kivételes alkalmakkor tért vissza (midőn ismerőseitől pénzt tarhált, hogy áttelepülhessen Zürichbe, és elfoglal4