Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Molnár Miklós: Bloom-tézisek
MOLNÁR MIKLÓS Bloom-tézisek LAPOK A JOYCE-DOSSZIÉBÓL A huszadik század hetvenes-nyolcvanas éveiben egy Vas megyei faluban, az Isten nyugat-szibériai háta mögött próbáltam átvészelni a gulyáskommunizmus nyűgét és nyilait. Testközelből győződtem meg róla, jogosan követelte-e az istenadta nép 1956-ban: „Minden orosz menjen haza, menjen velük Vas és Zala!” A népi demokrácia folyton okvetetlenkedő, a kákán is csomót találó ellenségeként minden módon számon voltam tartva, s a rám mért büntetéseket ebben a minőségemben viseltem, rátartian és csúfondárosan. A hatalom minden lében éber segédmunkásai szüntelenül rajtam tartották a szemüket. Hogy megszolgáljam dülledt figyelmüket, mérték nélkül lázadoztam a rend ellen. Ügyet se nagyon vetettem - oly töredékes ismereteim voltak róla - a létezés leheletfinom rendjére. Vad avanzsár szövegeket írtam, tücsköt-bogarat összeolvastam, szétzúzott tükrök cserepeivel bíbelődtem. 1983-ban Éva lányom hároméves volt: áradt belőle a szárnyas szó és rajz, a tíindéri képzettársítás, a játékos kezdeményezés, a világ számbavételének határtalan öröme. Következésképp alkalmas volt az idő, hogy átrágjam magam a huszadik század nagy olvashatatlanjain, köztük James Augustin Aloisius Joyce művein is (lehetőleg angolul, mert például az Ulysses is meglehetősen túlfor- dítva-elferdítve szólal meg magyarul), meg mindenen, amihez csak hozzáférhettem az író életével és műveivel kapcsolatban. Akkoriban Szombathelyt gyakran neveztem Bloomville-nek. Többször is fölserkent bennem az óhaj: milyen jó lenne Bloomville-ben is megrendezni Bloom Napját — egy hét határra szólóan merész, tiszteletlen, fölszabadult művészeti fesztivált, szétfeszítve a kultúrpolitika drótkerítéses-taposóaknás kereteit, hogy elemeire essen szét az egész bolsevik kóceráj! A szombadtelyi Bloom-nap ötletét rokon húrokon pendíilő cimboráim - Ambrus Lajos, Péntek Imre, Székely Ákos - társaságában is megszellőztettem, de másutt is, az Életünk szerkesztőségében, a Dongó kocsmában, vagy például a vasi képzőművészek összeröffenésein, melyekre rendszeresen elkísértem a feleségemet, Csontos Katit. Két festő, Rasperger József és Molnár Menyus volt leginkább kíváncsi és fogékony az izgága mondókámra. (Ide a rozsdás bökőt, hogy ezekről az eszmecserékről is készített bizalmas jelentéseket, akinek az volt a reszortja.) Azokban az években persze nem valósulhatott meg az ötlet, túlságosan nagy volt a politikai feszítőereje. Mára a Bloomsday, Bloom Napja - az a nap, 1904. június tizenhatodika tehát, amelyen az Ulysses cselekménye játszódik - szerte a nagyvilágban, kivált angol nyelvterületen, betagosítódott a jelenkor tamagocsiünnepei, a tudatgyártó központokban médiaeseménnyé fölpuffasztott bárgyú hőbörgés- és fontoskodás-parádék hosszú sorába. A Bloom-napokon az a módi, hogy jelmezt öltenek, föllapozzák Szent Jim könyveit, legurítanak egy-két Guinness sört az író emlékezetére, Dublinban 1
