Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 9. szám - Szolnoki Szabolcs: A jelenkor zamata
mi céljainknak. Tehát mint fotó minél pocsékabb, annál jobb nekünk. Talán értem, mire gondolt. Semmiképp nem szerencsés profi fotósnak a munkájáról festeni, egyrészt azzal semmiféle lelki kötó'désünk nincs, én kizárólag a saját fotóimat használom. Én fotózok, és — mint az előbb mondtam - a fotót eleve úgy készítem el, hogy tudom, mit akarok vele kezdeni. Ez mindenképpen egy fontos elem, és nem újságból kivágott fotókat, meg magazin-címlapokat festek. Ez nálam elvi kérdés. Vannak egyéb vonatkozásai is a fotóhasználatnak, illetve a különböző szerkentyűk, eszközök használatának, amivel a festők megkönnyítik a saját életüket. Könyveket írtak már a camera obscuráról, ami tulajdonképpen egyfajta fényképezőgép, és állítható, hogy használták a régi mesterek. Ezzel kapcsolatban is csak azt tudom mondani, mindenképpen biztos vagyok benne, hogy ez a tudásukat nem helyettesítette. Tehát nem azért használták ezeket az eszközöket, hogy saját hiányosságaikat elfedjék, pusztán annyi lehetett az oka, hogy ez akkoriban egy nagyon-nagyon érdekes és „csodaszámba” menő dolog volt. Manapság már gyakorlatilag bármit meg tudunk tenni ezekkel a fotótechnikai eljárásokkal, és nem tudom, hogy ez mennyire köztudott, vagy mennyire nem, — és természetesen senki nem veri nagydobra — de sok festő diapozití- vokat használ. Ezt festés közben rávetítik a vászonra, és átrajzolják, nyilvánvalóan kikerülve ezzel a komponálásnak, az alakok, a témák felvázolásának „nyűgeit, nehézségeit” - ezzel kihagyva a festmény elkészítésének számomra legérdekesebb, „vajúdó”, még kicsit tán bizonytalan szakaszát. Ez rajzi kérdés is, sokan egyfajta mankóként használják, én ezt helytelenítem a végsőkig. Ismerem ezt az eljárást, és tudom róla, hogy sokan csinálják, én a fotót kizárólag, mint papírképet használom. Egyszerűen nem tartom fairnek, hogy valaki a diát rávetíti a vászonra, és azt festi át. Sokan művelik ezt a kortársak körében, és a régebbi időkben is voltak, akik ezt így tették. Amúgy nem is lenne zavaró, hogyha a képen nem látszana meg, de az a baj, hogy meglátszik. Az a baj, hogy odamegyek egy képhez, ránézek és megmondom. Nagyon érzékeny vagyok rá, és engem zavar, ugyanis van benne egyfajta merevség. Azt el tudom képzelni, hogy valaki ezt az eljárást úgy alkalmazza, hogy meglehetősen szabadon kezeli, mindenesetre az tény, hogy ha mondjuk egy figuráról beszélünk, és ahogy azt egy ember a festményen felépíti — akár „izzadva” a hagyományos módon, a középtónusból kiindulva stb. - abban lesz egy lüktető erő, elevenség ezáltal, egyfajta téri dinamika, ami ezen a szinten már-már szobrászi. Akkor, ha van egy kliséd - mert itt egy kliséről van szó, amit csak úgy odavetítünk —, máris nem úgy építi fel az ember a figurát, nem lesz benne az az élet, az az energia, ami a megformálásból adódik. Egy hasonlattal élve: a születés csodájához is hozzátartozik szerintem a küzdelem, a fájdalom, a szenvedés, még a vér is. Ezek nélkül az egész talán nem is lenne annyira felemelő... Összefoglalva talán úgy hangozhat ez, hogy egész működésem során nagyjából a mozaikdarabjaira tört hagyományon belül az én általam felfedezett sávnak az összerakosgatása, összeillesztése volt a célom. Igyekeztem - persze ennek sosincs vége -, ezeket a műfajokat nagyjából végigjárni, persze csak részben tudatosan. Ezek adódtak egymásból, hiszen én szerettem a régi dolgokat, a régi festményeket, és ezt a világot akartam valamilyen módon újrafogalmazni, 103
