Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 9. szám - Szolnoki Szabolcs: A jelenkor zamata

tam meg, ami megint csak valamiféle utalás volna egyfajta magyaros kastélyra, ahol a háziúr, vagy a „várúr” őseinek fegyverei kinn lógnak, és különböző alakzatba rendezve ott vannak szablyák, kardok, sisakok stb. Ez félig-meddig fintor volt a részemről, hisz ez manapság már elég fura így, bár számomra nem is annyira, mert édesapámnak a fegyvergyűjteménye került oda azokra a falakra képi formában. Én olyan közegben nőttem fel, ahol volt egy ilyen fegyverfal, s ez lett ott olajfesték segítségével megidézve. Ami „vitrin” ebben, az talán az, hogy olyan hatásra törekedtem, ami a trompe V oeil festészetnek egyik szándéka, jelesül hogy a képen megjelenő tárgyi ábrázolás szinte megtévesztő, kézzelfogható közelségbe hozza azokat a tárgyakat, amelyeket megidéz. Egyébként a tulajdonos örömmel és viccelődve mesélte nekem később, hogy aki belép a terembe, mindjárt „tárt karokkal” elindul, és le akarja venni a fegyvereket. Szinte mindenki „hagyja magát becsapni”, azt gondolja, hogy azok ott valódi tárgyak, csak közelebb lépve derül ki a dolog. Ennek a belsőtéri dekorációnak a vázlataiból, tanulmányaiból - mert elég sok alakvázlat, szerkezeti vázlat készült kisebb méretben olajjal - az azt követő évben, 2003- ban a Savaria Tourist Galériában egy kiállítást szerveztem. Árkádiái anziksz volt a kiállítás címe, valamilyen sosemvolt és soha nem látott emlékeket próbáltam elővarázsolni. Mondhatjuk, hogy ez már a hagyománykeresésnek, vagy a hagyomány fogalmi meghatározásának kísérlete volt részemről, ma már másfele keresem ezt az „árkádiai” hangulatot, érzésvilágot. Akkor ez a munka nekem kihívást is jelentett, bár általában azt mondják, hogy nem azzal érdemes diplomázni, ami új téma, hanem inkább egy összefoglalást kell adni ötödik év végén az addigi tevékenységéből az embernek. Ilyen szempontból nem tettem jól, amit tettem, mert gyakorlatilag egy teljesen új dologba fogtam, hisz először konyhai csendéleteket festettem, s ezután más témák is előkerültek. Engem mindenki erről ismert akkor, de nem a csendéletekkel diplomáztam, úgyhogy ez új volt akkor, és „bizonytalanabb ügy”. Azok mennek biztosra, akik „összegeznek”, semmi meglepőt nem tesznek az asztalra. Persze nincs ezzel semmi gond, az is jó, csak én bevállaltam, hogy számomra kicsit „mocsaras, ingoványos” dolgot kezdek el, aztán lesz, ami lesz.

Szóval ez a kardfalas dolog ott indult el Egerben, s később nagyon sok változatot ért meg. Általában úgy dolgozom, hogy egy ötlet, ha adódik, többször megfestem, több variációját elkészítem.

— Amikor végeztél a Képzőművészet Egyetemen, teljesen abbahagytad a csendéletfestést?- Nem azonnal, de nálam ez úgy van, hogy nagyon sokféle dolgot csinálok, egyszerre mindig nagyjából egyfélét, majd váltok, de vannak újra meg újra felbukkanó témáim, melyek sorozatokká állnak össze. Mostanság ezeket a patakos-vizes képeket festem. Ha valami új témát találok, azt megpróbálom kibogozni, szinte fa-szerűen ágaznak el a dolgaim.

— A felhős képeidről mondjál valamit.- Előszeretettel készítettem tájképeket már a pályám elejétől fogva, a vasi tájék mindig megfogott a miliőjével és a szépségével. A hagyományos, eget, földet egyaránt láttató tájképekkel kezdődött ez a dolog, aztán itt is úgy működött a figyelmem, mint máshol is, hogy belemegyek a részletekbe, és

100