Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 9. szám - Szolnoki Szabolcs: A jelenkor zamata
az egy „másképpen gondolkodó” közeg volt - akkor a művész figyelme a fizikai síkra terelődött. Persze ez is fokozatosan alakult ki, hisz nyilván a reneszánsz kifejlesztette a perspektívát, és annak érvényesítési módjait, és e mögött is a fizikai világ, - mint olyan - „leírására” törekedett, de megtalálható volt az a bizonyos szellemi háttér. Talán elmondható, hogy az újkori festészetben a csendélet, mint önálló műfaj megjelenésével fókuszált a művész figyelme a tárgyi környezetre, tehát tulajdonképpen a fizikai, a materiális síkra. Úgy érzem, hogy a korábban említett stúdiumokon az ember soha nem eshet teljesen túl. Én az egyetem alatt kezdtem komolyabban a csendélet műfajával foglalkozni, olyan témákkal, ahol az egyszerű, magától értetődő tárgyak, formák kapcsán tudja az ember koncentrációs képességét fejleszteni, gyakorolni. A figyelem összpontosítását akartam megtanulni és uralni. Persze igényem volt arra is, hogy az anyagokat, a különböző anyagminőségeket érzékeltetni tudjam. Ez a része ún. szakmai értelemben foglalkoztatott. Azután természetesen foglalkoztam portréval, önarcképeket festettem, aktokat, tehát gyakorlatilag még egyszer végigjártam azokat a lépcsőket, amelyeket azelőtt a középiskolában. Tulajdonképpen mind a mai napig nálam a küzdelem a szakmával folyik, hogy megfelelő erőt, megjelenítő erőt felmutató ábrázolásokat tudjak elérni az anyaggal. Ez különböző területeken nyilvánul meg, nem számít már igazán, hogy mi a téma konkrétan. Mindannyiszor a festészet maga a téma, a probléma, az már csak űriigy, hogy egy portrét, vagy egy tájképet akarok megfesteni. A festészet tulajdonképpen egy megdermedt anyag. Van egyrészt egy matéria, amit tologatok, alakítgatok a felületen, aztán egyszer csak megdermed, és pont az a kihívás, hogy az ember az illékonyt próbálja megfogni ezekkel. A kép eleve egy statikus dolog, de ha egy mozdulatnak a dinamikája a megfelelő módon megjelenik a képen, akkor az máris a képnek a statikus anyagba zárt mivoltán túllendíti azt. Ez volna a célom, hogy lendületet, valamiféle erőteret hozzak működésbe. Fontosnak tartom a nyomot, a lenyomatot, a gesztusnak az erejét, és fontos, hogy ezt érvényre juttassam a képen, tehát egyfajta expresszivitás irányába szeretnék haladni, de a szónak nem a „hagyományos” értelmében véve, inkább az absztrakt expresszionizmusnak a tanulságait felhasználva. Sok esetben a képeimnek a felületi minőségei egyébként absztraktak bizonyos értelemben. Vannak olyan képeim is, melyek egészen konkrétan egy víziót ábrázolnak, egy fényjelenséget, és mégis kétséges elsőre, hogy mit látunk. Azt gondolom, hogy kell egy inspiráció, ami természetesen bennünk van, és kell egy szellemi erőfeszítés, ami ezt az egész dolgot elindítja.- Beszélj egy kicsit a festményeidről. Sokféle témát feldolgoztál már, gondolok itt az ún. „vitrinképeidre”, vagy a diplomamunkádra, ami úgy tudom nagyméretű, sokalakos képekből állt.- Ez a „vitrinkép” megnevezés nyilván nem csak az én ilyen témájú képeimre alkalmazható, hanem valószínűleg minden olyasfajta képre, ami egy her- metikus kis tér-részletet - úgymond - „mutat fel”. Itt olyan tárgyak jelennek meg, amelyek vitrinbe valók, s így tulajdonképpen jogos az előbbi meghatározás. Én inkább a trompe l'oeil nevű jelenségcsoporthoz csatolnám. Itt köthetjük 98
