Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 9. szám - Szolnoki Szabolcs: A jelenkor zamata
- Nem különösebben. De azt hiszem, nem jellemző, hogy itt a művészek összejárnának, és klubokat alkotnának. Ez Budapesten valószínűleg már csak a nagy számok törvényéből adódóan is inkább jellemző. De ez nem valódi probléma szerintem. Ez szociológia, hogy most Budapest vagy vidék. Vidéken ugyanolyan érvényességű, minőségi festészetet lehet folytatni, sőt! Alkalmasint még könnyebb helyzetben van az ember, mert pontosan az a sok fölösleges találkozó, társasági esemény, fárasztó, időrabló utazgatás nincs, ami Budapestre jellemző. Én például azért lakom Szombathelyen, mert van itt egy műtermem, tökéletes nyugalomban élek, és tulajdonképpen csak azzal kell foglalkoznom, amit szeretek, úgyhogy festek. Igen, ezért feláldoztam, hogy nincs nagy kiállítás-megnyitó dömping, sok találkozó más festőkkel. Mostanra odáig jutottam, hogy ezeket nem is igénylem, nem hiányzik. Azért nyilvánvaló, hogy az ember abban a közegben is meg kíván jelenni, tehát ha van lehetőség, én is állítok ki Budapesten. Van is erre példa. Aki ráér arra, hogy „helyet csináljon” magának, szóval érdekérvényesítő tevékenységet folytasson, és menedzselje önmagát, az nem ér rá dolgozni, egyszerűen fizikailag nincs ideje produktumokat létrehozni. Es ezt látjuk is. Sajnos én spéciéi azt érzékelem, hogy ezeknek az ún. kortárs kiállításoknak, a döntő hányada egy ilyen „ötperces” művészet. Abban az értelemben is, hogy öt percig érvényes és öt percig érdekes, másrészt öt perc alatt el is készül. Ezek az emberek egyszerűen nem tudnak elmélyülni a munkában, és nem is szánnak sok időt az alkotásra. Valami miatt nem ebben érzik jól magukat, nem ez az ő lételemük. Ok valamiért inkább szervezkednének, inkább szóbeli utakon vágynak megnyilvánulni. Én nem ezt az elvet képviselem. Igenis a mindennapokban élek, sőt „hétköznapi” emberekkel állok kapcsolatban, és úgy gondolom, hogy tőlük sokkal több, és fontosabb impulzusokat kapok — alkalmasint a festészetemet illetően is -, mint sok esetben a kollégáimtól. Tellát úgy gondolom, a művészeti világnak, az alkotásnak lételeme a csend, és az idő. Az idő, amit rászánunk a munkára, és a csend, amiben elmélyülünk.- Téljünk át a figurativitásra. Az új munkáidról, és a témákról, amik mostanábanfoglalkoztatnak, mit tudnál mondani?- Ha mondjuk a figurativitásról beszélünk, akkor azt tapasztaljuk, hogy az absztrakcióval, ill. az „elvont”, geometrikus hozzáállással felváltva, vagy akár egymás mellett jelentkeztek az idők során. Az európai festészet legitimációja évszázadokig abban nyilvánult meg, hogy egy olyasfajta szellemi és spirituális mondanivalót közvetített, ami leginkább figuratív módon fogalmazható meg. Ez volt az a szellemi alap, ami egy közös kiindulópontja volt hosszú ideig a figurativitásnak. Bizonyos bibliai történetek meg lettek elevenítve, „színpadra lettek állítva”. Erőteljesen dramatizált formában ugyan, de a lényeget előadva. Úgy gondolom, hogy ez egyfajta lelki, belső igényből fakadt. Amikor az emberek ettől elszakadtak, már csak a színjátékot látták, nem a színdarabot. Akkor ez a figuratív megoldás elvesztette a talajt a lába alól. A francia forradalom rengethette meg alapjaiban ezt a világot, a XX. század már ennek a termését „szüretelhette”. Akkor, amikor ezek a lelki tartalmak eltűntek a figurativitásból - és nem véletlen, hogy éppen Németalföldön alakult ki például a csendélet műfaja, hisz 97
