Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 9. szám - Kulin Ferenc: 1943 - Szárszó

Olyan pillanatban jelzi készségét egy baloldali puha diktatúrában való szerep- vállalásra, amikor a tábor vezérkara már a kemény változat veszélyét is reálisnak látja! „Előrelátható volt - idézzük még egyszer Németh Lászlót hogy kívülről neveznek ki ránk ’megváltókat’, /.. ./s a rossz indulatúak első dühökkel épp az ellen fognak fordulni, ami itt a bennszülöttek védelmére felépült, s az ő illetékességüket vitássá teheti.” És ismételjük meg Veres Péter Németh Lászlóhoz címzett levelének - jóslatként is felfogható - passzusát: „Ha ezt a népet történelme egyik kedvező nagy fordulatában baloldali szél sodorja, akkor oda is vele kell menni, és együtt lenni vele minden változásnál, minden szenvedésnél. Nincs más lehetőség: nincs ’harmadik út’.”

Nos, kimondható, hogy a ’népi bal’ értékrendje , jövőképe, szerep-igénye hivatkozási alapként szolgálhatott a diktatúra korifeusainak, de nem állítható, hogy a népiek játszották a sztálini kommunizmus magyarországi előőrsének a szerepét. Ezzel a váddal még a bizonyítottan is kettős párttagságú Erdei sem illethető. Az ő igazi vétsége nem a megtévesztés, nem az alakoskodás, egyáltalán: nem a magánbűnök kategóriájába tartozik. Ha azt a konspirációs taktikát, amit meggyőződés szerint nemzete boldogulása érdekében alkalmazott, nemcsak jóhiszeműsége, hanem vállalkozásának eredménye is igazolta volna, nem sok okot szolgáltatna az elmarasztalásra. A politikai erkölcs nem úgy kéri számon az önhűséget, s a fair play-t, mint a hétköznapi morál; ugyanakkor azonban szigorúbb a közügyet veszélyeztető intellektuális gyarlóságokkal: a naivitással, a megtéveszthetőséggel, az igazolhatatlan hitekkel, a feltétlen bizalommal, a gyanútlan elkötelezettséggel szemben. Erdei Ferenc ezekben volt vétkes, mint ahogyan ezek miatt a gyarlóságok miatt terheli felelősség a 20. századi magyar és európai értelmiség többségét. Azokat az írókat, művészeket, tudósokat, akik fanatikusan hittek abban, hogy a sztálini kommunizmusban megtestesült az eszme (az uralkodó eszmék!), s akik nem akartak tudni róla, hogy ideáik mintaállama a valóságban ördögi hatalmak birtokába került.

Kötődni egy eszményhez, szolgálni egy ideológiát, s másokat is meggyőzni akarni vélt igazunkról, miközben semmi valóságfedezete nincs már elkötelezettségünknek - ez a politikába merülő értelmiségi legtipikusabb bűne. Másfajta bűn ez, mint az erőszak bűvöletében, vagy az attól való rettegésben élő, hatalomtól fertőzött léleké: a zsarnoké, a lázadóé, az árulóé. Ezek a szabadság korlátlanságának illúziójába menekítik sérült énjüket. Az értelmiségi kompenzálni próbál: a szellem emberének a modernitásban elveszített szakrális funkcióit mentené át a szekularizálódott világba. Mert hiszen ő tudja — csak ő tudhatja - mit kell tenni az emberiségnek, hogy elérje az ’örök béke’, az igazságosság, s a javak bőségének állapotát, amikor is „a mennybe röpülnünk/ nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.” (Petőfi). És minél jobban eltávolodott ez az értelmiségi az emberi lét transzcendens értelmének a hitben (csak a hitben) megragadható élményétől, minél fölényesebben utasítja el világának teológiai igényű magyarázatát, annál ellenállhatatlanabb vágyat (kényszert, késztetést) érez egy olyan evilági rend után, amelynek már puszta képzete kielégítheti az Abszolútumra (Istenre) sóvárgó vallásos szükségletet. Amiként azonban az ingatag lelkű hívőnek fizikai csodákra van szüksége, hogy Isten jelenlétéről bizonyosságot szerezzen, a történelmi materializmus, a

89