Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 9. szám - Kulin Ferenc: 1943 - Szárszó
tudományos szocializmus vallásos hevületű fanatikusának is élő példa kell, ha hatni akar. A 20. század legnagyobb szellemi botránya nem az, hogy a történelem legpusztítóbb, legembertelenebb totalitárius rendszerei világmegváltó eszmékből születnek, hanem hogy az ideák megcsalt szerelmese - a politikus értelmiség - inkább falaz a bűnnek, mint hogy szégyenével a világ elé álljon. Mert hite már régen nem az eszméhez, hanem a példaképhez: a modellhez, a bálványhoz köti. Nem élné túl — úgy érzi -, ha kiderülne, hogy a bálvány összetört. Bulgakov, Szolzsenyicin tudósításai mellett magyar írói vallomásokból Sinkó Ervin, Koestler Arthur könyveiből - is tudjuk (első kézből!), milyen áttörhetetlen pszichológiai korlátba ütközött tudomásul venni és továbbadni a hírt: ami a Szovjetunióban történik, semmiféle hatalmi racionalitással nem menthető tobzódás az önkénynek, a diadalát ünneplő Sátán félelmetes erődemonstrációja. A baloldali intellektuelek első reakciója a hírre: ’nem lehet igaz!’ S amikor már nem hunyhatnak szemet a tények fölött, új ismeretelméletet kreálnak. Eszerint, ha igaz is a rossz hír, az csak a valóság felületét mutatja. Ideig-óráig még az olyan hiper-érzékeny és öntörvényű művészre is hatással van ez a sajátos, ’dialektikus’ ismeretelmélet, amilyen Illyés Gyula volt. Amikor — 1934-ben — a moszkvai írókongresszusra készülvén Babits így biztatja: „a valóságot (az igazat!) írja meg”, a költő dacosan így válaszol: „a lényeget fogom megírni, nem a valóságot!” Tart tőle, hogy a valóság a rossz híreket fogja hitelesíteni, márpedig neki szüksége van arra az ideálképre, arra az illúzióra, amit a kommün bukása óta őriz magában a Szovjetunióról. Ez az illúzió végül is majdnem 1948-ig megalapozottnak tűnhetett. Hogy ez a tévedés volt a tragikai vétségük, azt — számukra — csak a múló idő tette felismerhetővé. Az őket követő nemzedékeket azonban semmi nem mentheti a ’halált okozó gondatlanság’ vádja alól, ha nem számolnak az idegenből átvett, szolgaian követett rendszermodellek pusztító következményeivel. De kanyarodjunk vissza Szárszóhoz! A jegyzőkönyv olvasójának az a legföl- tűnőbb, hogy - mikén utaltam már rá — Erdei nem bocsátkozik tárgyszerű vitába Németh László társadalomelméletével. Pedig nem kerülte figyelmét a „hatalmas visszhang”, amely „az író előadását követte”, hiszen, miként megállapítja, „hívei (tudniillik Németh László hívei) az ő érvelésére támaszkodva aggodalommal és bizalmatlansággal követték azt a vonalat, amely előadásomon végigvezetett.” Vita helyett inkább minősít. Németh gondolataival nem saját gondolatait, hanem szemléletének világnézeti alapjait állítja szembe. A „történelmi materializmus”, s „annak egyik alapvető része, a materialista filozófia mellett tör lándzsát, s nem annyira tudósra, mint inkább politikusra Szalonnák 90
