Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 9. szám - Kulin Ferenc: 1943 - Szárszó
meztet. S noha Németh László előadása óriási felületet kínálna, hogy saját szakmai térfelén maradva az író társadalomelméleti teóriáját vegye górcső alá, rövid vitazárójának nagyobbik részét nem a tárgyszerű kritikára, hanem ennek a vészhelyzetnek az elhárítására szánja. Válaszbeszédének ezt a részét súlyához méltó terjedelemben idézem: „Németh László előadását hatalmas visszhang követte, és hívei az ő érvelésére támaszkodva aggodalommal és bizalmatlansággal követték azt a vonalat, amely előadásomon végigvezetett. Németh László író és pedig az írónak a legérzékenyebb és legtisztességesebb fajtájából. Ez az írói alkat pedig mesterségénél és világszemléleténél fogva mindig a teljes világot és a teljes emberi és népi élményt fejezi ki. Éppen azért az ilyen írói szemlélet soha nem tud pontosan megegyezni az aktuális politikai vonallal. A politika mindig sorrendet követ, és a hangsúlyt mindig az aktualitásra teszi. Az író viszont mindig az egészet látja, s szavait mindig az egész emberiségért és saját népéért való aggódás fűti. Ez a kiváltság minden időben meg is illeti az alkotó és feltétlenül tiszta szándékú írót. A politikai vonal nem tehet mást az ilyen írói magatartással szemben, mint hogy, ha felhasználhatja műveit és hatását, felhasználja, ha pedig szemben találja magával megnyilatkozásait, eltűri, és legfeljebb a helyére szorítja vissza. Ez a kiváltság azonban nem vonatkozik az ilyen író követőire. A követő értelmiségi mestersége nem azonos az írói hivatással./.../ ezeknek a hivatásoknak a betöltői mégis csak kivételezés nélkül tagjai a társadalomnak, tehát vagy együtt haladnak a helyes politikai alakulással, vagy ellene fordulnak. Számukra »harmadik út« nines” (246-247.) íme, a ’sziget’-re készülő író útlevele, amit a hatalom felé tartó tudós-politikus állít ki. Erdei elfogadta Németh Lászlótól a népi tábor vezérkarának háború utáni szereposztására tett ajánlatát, s máris - a „súlyos felelősséget” vállalók helyzetébe képzelve magát - a politikai hatalom képviseletében szólalt meg. A magyarországi kommunizmus fél évszázadig tartó uralma - a kemény és a puha diktatúra évtizedei - után Erdei Ferenc vitazárójának egykor talán homályosnak tűnő utalásai éles megvilágításba kerülnek. A szocialista kultúrpolitika majdani nagyhatalmú irányítóinak - Révai Józsefnek és Aczél Györgynek - ’elvi alapvetései’, illetőleg az MKP és az MSZMP pártdokumentumai (főként a népi írókról szóló 1958-as ’állásfoglalás’) bizonyítják, hogy Erdei Ferenc nem társadalomkutatói magánvéleményét, nem is a Nemzeti Parasztpárt álláspontját fogalmazta meg vitazárójában, hanem a Moszkvából irányított illegális Magyar Kommunista Párt művészetpolitikai irányelveit próbálta alkalmazni a magyar viszonyokra. Ez az alkalmazási kísérlet abból állott, hogy a diktatúra két modellje - azaz a kemény és a puha diktatúra lehetőségei - közül az utóbbit, a puhát választotta. A kemény diktatúra a kultúrpolitikában csak két T-t ismer: a Támogatás és a Tiltás eszközeit, a puha diktatúra bevezeti a harmadik T-t is, a Tűrés kategóriáját. A két T az 56 előtti - Rákosi és Révai nevéhez fűződő - korszak gyakorlata, a három T az 56 utánié, amit Kádár és Aczél neve fémjelez. Nem szabad sem túl-, sem alábecsülni ennek a diktatúrán belüli alternatívának a jelentőségét. Ne felejtsük el az önmagát már hatalmi szerepkörbe képzelő Erdei kioktató hangjának szárszói akusztikáját! 88
