Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 9. szám - W.-Nemessuri Zoltán: Végvidék (regényrészlet)

A homályos kápolnába lépve Nádasdyt az oltár előtt találta; összetett kézzel némán fohászkodott. Jámbor lélek, mégse bíz mindent a Mindenhatóra. Bár volna a magyarságnak egy tucat ilyen nagyeszű, lelkiismeretes vezére. Keresztet vetett, a kőre térdelt és hagyta, hogy a gondolatok elragadják. Lélekben a főlegénnyel tartott, majd a balatoni váraknál, sorra mindegyiknél. Iszonyú a veszély, de falás élelem nélkül, ágyú nélkül, csekély őrséggel is helyt állnak. Van benne valami szívszorító, hisz legtöbbjüknek semmijük sincs. Más birtokát, más jószágát, a király felségjogát védik: a hazát, ami számukra nem több, mint üres szó. Ki egyik napról a másikra él, nem néz a jövőbe, de hogy is nézne, ha éhségen, sebesülésen, halálon kívül mást nem tartogat? A szerenc- sésebbje kap egy nemesi diplomát. Birtokadomány a nagyoknak jut, az armálissal meg kitörölhetik a seggüket - már ha megérik.

Forró érzés, mély szeretet öntötte el a vitézek iránt, kik nem haboznak nap mint nap kockára tenni az életüket, hogy a védtelenek békén alhassanak. Utána hogy tudnak mulatni, adomázni, nyakló nélkül inni. Különös fajta: egyszerre kíméletlen és nagylelkű, tétlen és tettrekész, férfiakkal vad, asszonnyal- gyerekkel szelíd, mindennél többre tartja a lovát, kevésre becsüli az életét, bajtársias, midenekfölött. Végvidékre ilyenek valók. A balsors tűrésében túltesznek a mindenbe belenyugvó, Allah akaratát vakon tisztelő törökön is. Jobb velük, mint a saját családjával.

De jó idetartozni, s nem megülni az udvarházban, parasztokat hajtani, jószágot nevelni, elnézegetni, hogyan cseperednek a kölykök. Az ilyesmi nem neki való, ahogy Gyulaffynak sem, a többieknek sem. Pedig fontos a família. Nemesembernek fődolga utódokról gondoskodni, hogy legyen, ki örökölje a nevet és a birtokot. Fia így megy tovább, nem lesz mit rájuk hagyni.- Végzett nagyságod? - reccsent rá Nádasdy.

A főkapitány összerezzent, felállt.- Kicsit eltűnődtem.- Én is. Századok óta megvan Sárvár, ez a kápolna.... de mi magunk leszünk-é?- Épp ezen jár az eszem.- Na jöjjön. A levél megírva. Lássa, mihez adja a titulusát.

A szolgahad a lépcső előtt hajlongott, amúgy üres a ház: pár pityókos kivételével mind elmentek a viadalt nézni. Józanként csak az öreg nemes maradt. A nádor leszegett fejjel odaszólt:- Hát kelmed? Hogy is híják?- Taróczi Balázs méltóságos uram. Minek mentem volna vélük? Az a Benedek nem fér a bőribe. Ahogy elnézegetem, rábaszik a marha. Odaáll a végvárival víni.- Kelmed se tudja, kinek ád győzelmet az Úr.- Hogyne tudnám. Ölég ránézni a főlegényre.- Tartson velünk egy kupa borra. Ha a főkapitány úr nem ellenzi.-Jöjjön csak.

Felballagtak a lépcsőn, s be a sarokszobába, az íves ablak alá. A fény a kerek üvegtárcsákon alig jutott át, inkább izzította, mint a tűz. Szép színes, ha nem is ád elég világosságot. A nádor hetente tisztíttatja, nem csak hogy lásson,

58