Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 8. szám - Szabó László: Arbe

takarmány, az idegenforgalom pedig óriási és az északról jövő vendéginvázió a tejet nem tudja nélkülözni. Virágzik még a szőlőművelés és a bortermelés; az arbei bornak nagyobb az ára (talán mert a tőkéjét több nap éri?), mint az iszt- riai boroknak és nagyobb a tisztasága, mint a többi dalmát boroké.

Arbénak, e 193 négyszögkilométer nagyságú kis szigetnek azonban nem a termőképességében van a jövője, hanem természeti szépségeiben, kellemes klímájában, fürdésre alkalmas partvidékeiben és az idegen emberben impresz- sziókat keltő építészeti és archeológiái emlékeiben. Mikor az ember hajóval közeledik a sziget egy bájos öbölben fekvő városkája elé, mintha a jelen korból a középkorba lépne be; szinte csodálkozunk, hogy partra lépve modern embereket látunk magunk előtt, a helyett, hogy a középkori velencei dogék érdekes viseletű népében gyönyörködhetnénk. Az osztrák vállalkozás már meg is jelent ezen a nagy jövőjű szigeten, egy részvénytársaság már összevásárolta a Campo Marzio teraszát (ahonnan pár év múlva a legmodernebb villák egész utcái fognak beletekinteni az Adria mosolygó vízébe), s a fürdésre igen alkalmas loparoi-öblöt, mintegy 100.000 négyszögölnyi építkezésre alkalmas területtel. Lueger már félig vak volt, mikor a véletlen egy félnapos kirándulásra Arbeba vitte, de a sziget klimatikus viszonyainak rendkívülisége s a tájnak mesés szépsége - kelet felé az 1.800 méter magas Velebit hegylánc, dél felé a messze kéklő tenger — annyira megkapta, hogy a jövőbe látó, merész koncepciója azonnal eljegyezte Arbét az osztrák tőkének. Itt a közvetlen közelünkben, ahol csak ki kellett volna nyújtani a kezünket, hogy reátegyük. A velencei köztársaság korából való, egykor remek, de már düledező palotákat, melyek lakatlanul, elhagyottan korhadtak a félig már kihalt városkában, rendre megvásárolták az osztrákok és restaurálták, hogy fényes villák, penziók és nagy hotelek váljanak belőlük. Rólunk pedig, magyarokról, akik egykor urai voltunk e szigetnek, nem sokkal többet tudnak és nem is akarnak többet tudni, mint például a normanokról, akik egy-egy kis időre alkalmilag szintén meghódították Arbe szigetét. Ha néha-néha meg nem lebbentjük a múltaknak fátyolát, utóbb még mi magunk is elfelejtjük, hogy valaha nekünk is volt valami közünk e jogilag (Dalmáciával együtt) még hozzánk tartozó, de a valóságban reánk nézve olyannyira idegen szigethez.

Mi magyarok, Giorgio Ermolai arbei püspöknek 1308-ben írott legendája szerint, Domana vagy Dabrana püspök idején, 1080-1086 idejében jelentünk meg legelőször Arbe szigetén. Mivel azonban legelső megjelenésünk idején éppen olyan kevéssé kedveltek bennünket, magyarokat, a tengerpart és a dalmát szigetvilág lakói, mint most, - lehetséges, hogy összetévesztettek bennünket valamely más népnek (talán a normannoknak vagy a horvátoknak) a portyázó csapataival. A legenda szerint tömérdek magyar szállott partra a szigeten, és megtámadta a várost, mely már akkor is hatalmas bástyafalakkal volt körülvéve. Az arbeiek nagyon meg voltak ijedve, és védőszentjükhöz, Szent Kristófhoz fordultak oltalomért. A városnak egyik tornyába fölvitték Szent Kristóf relikviáit (a szentnek egy ládikában őrzött fejét), és a szent csodát tőn: a magyaroknak a város falai felé lőtt nyilai megfordultak a leve60