Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 8. szám - Ćurković-Major Franciska: Kincses Trogir, s Raguza tornyai

jébcn. Dubrovnikből visszafelé ugyancsak hajóval utaztak Fiúméig, ahonnan még Abbáziába is átnéztek. Utazásairól tanúskodnak a kelet-adriai versek, a fiumei útról három, Az Est számára írt cikk, az abbáziai nyaralásáról és második „dalmáciai” utazásáról pedig levelekben is beszámolt feleségének, valamint kedvesének, Korzáti Erzsébetnek.

A költő első találkozása a tengerrel 1924-ben, Triesztbe utazásakor történt, ám költeményben csak jóval később, 1933-ban jelenik meg ez az élmény. Mivel a magyar utazók, így Szabó Lőrinc számára is magának az Adriához vezető utazásnak a tetőfoka az volt, amikor megpillantották a tengert, ezért ezzel a jelenséggel részletesebben kell foglalkoznunk. Ennek a pillanatnak a magyar irodalomban föllelhető hatását hangsúlyozza Kiss Gy. Csaba is Fiume irodalmi kultuszáról beszélve: „A magyar irodalom Fiume-szövegeinek jellegzetes toposza a megérkezésnek ahhoz a pillanatához kapcsolódik, amikor az utazó a vonat ablakából megpillantja a tengert. A fölismerésnek, az első találkozásnak a pillanata ez. Akár valamiféle beavatásnak is nevezhetjük, a véges és végtelen határvonalára való megérkezésről, az őselemmel való találkozásról van szó. Már-már egzisztenciális élménynek érzik a szereplők.”4 Ezt a rendkívüli pillanatot sok magyar író és költő leírta, vagy hőseire kivetítve örökítette meg művében. Nem kell tehát csodálkoznunk azon sem, ha Szabó Lőrincben is mély benyomást keltett a tenger megpillantása, hiszen a tenger iránti vágyakozása gyermekkora óta kísérte. Tudjuk, hogy többször is eljutott a tengerhez, erről tanúskodnak a Trieszt előtt című vershez fűzött jegyzetek is, a tenger megpillantása előtti türelmetlen várakozást ő is átéli, ugyanezt a többi utas esetében is észreveszi: „Olaszországban többször jártam, talán tízszer is. Valami San Pietro nevű állomás lehetett a határ. Utána igen sziklás tájon fut a Karszt tetejéről a mély és keskeny szirtek közé bevágott úton a vonat. Véletlenül mindig éjszakai vonattal indultam és hajnaltájban érkezetem. Amikor már az egész kocsi népe a folyosóra gyűlt, várva a tenger nagy pillanatát.”5 A költő jegyzeteit olvasva azt is észre kell vennünk, hogy a Trieszt előtt című versben a tenger megpillantásának hangsúlyozása mellett a táj leírása is fontos szerepet kap, sőt épp a leírás módja teszi teljessé a várva-várt élmény beteljesülését. A költemény nem közvetlenül az átélt benyomás után keletkezett, hanem csaknem tíz évvel a tengerrel való első találkozás után, s ez alatt az idő alatt a költő háromszor utazott Triesztbe, és kétszer Fiúméba. Feltételezhetjük, hogy a tenger megpillantásának élménye egységes képpé állhatott össze benne, annál is inkább, mert az utazó mindkét városba érkezve hasonló perspektívából látja meg a tengert. Az élmény frissessége mégis meglepő: az első két versszakban leírt, a villamoson és a vonaton utazó ember helyzetének hasonlósága fölidézi a tenger látványát. Ha a vonatot a térbeni haladás eszközének tekintjük, amelyet elnyel a távolság, akkor a villamos, mint cirkulális pályán haladó közlekedési eszköz az urbánus circulus vitiosus-ból a kozmikus, az isteni, az örök térbe való kijáratot jelentheti a költő számára, ily módon pedig az őselemhez, a vízhez is eljuthat általa, ilyen közvetett, gondolati úton.6 Az első két versszak után következő öt versszaknyi központi részben a tájleíró költészet egyik gyakori ábrázolási módja szerint, a tájon keresztül haladva figyelhetjük meg annak jellemző tulajdonságait. A Karszt sziklafalai közt robo46